R I V Á L I S O K /Akatsuki ff./

22. FEJEZET - HOGY MI?!!

Meleg szellő járta át a szobát megmozgatva a függönyöket, ahol a napnak sugarai utat törtek maguknak. Pislogva világította be a szobát amire Kimiko felriadt. Körbepillantott hol is van valójában. Egymaga volt a saját szobájában. Nyugtázva a dolgot visszazuhant párnái közé és álmosan vizslatta a plafont. Újabb rémálmok gyötörték, de valami mintha nem stimmelt volna. Próbált visszaemlékezni mi is történhetett azok után, hogy Yahiko-val beszélt és abban a pillanatban mintha kihagyott volna egy ütemet a szívverése. Halvány emlék ugyan, de tisztán kivehető volt Hidan hangja. Az a kellemes dörmögés zene volt füleinek, még ha egy szavát sem értette. Villanás szerűen ugrott szemei elé rémálma, melyben újra édesapja próbálta megkeseríteni életét. Újabb fontos személyt akart tőle elvenni, de mire mindent végig gondolhatott volna hirtelen csapódott ki az ajtó.

- Mi a FASZ?! – Ült fel ágyán és kérdően figyelt a zaj irányába.

- Jó reggelt álomszuszék, hm! – Tápászkodott fel a földről Deidara mosolyogva, de valaki volt még vele.

- Jó reggelt pöttömke! – Állt fel Hidan is, de időközben Itachi is mosolyogva lépett be a szobába. Ott álltak hárman kínos csendben, de a vigyor letörölhetetlen volt arcukról.

- Jó... Jó reggelt nektek is. – Értetlenkedett tovább a lány. – Mit kerestek itt? És ha kérhetném, ne vigyorogjatok, mert a frászt hozzátok rám!

- Bocsánatot szeretnénk kérni! – Jelentették ki egyszerre. – Sajnáljuk... - Tekintetük hirtelen váltott örömteliről megbánóra. Furák voltak.

- Sajnáljuk a tegnapi vitánkat és az összes többit. Tudjuk jól, hogy nem esett jól neked, mélyen megbántottunk vele. – Emelte fel tekintetét Hidan így mélyen belenézett Kimiko zöld íriszeibe. Szinte megfagyott a levegő, mert a lány megszólalni nem tudott, sőt, mozogni sem. Teljesen elveszett a férfi tekintetében.

- Ha túl vagytok a szertartásos bocsánatkérésen, akkor oszoljatok! – Egy kedvesen csengő ismerős hang lépett be a szobába, kinek a kezében egy tálca volt teli finomságokkal. A fiúk távozása után Konan Kimiko ölébe tette a tálcát és kíváncsi szemekkel nézett rá.

- Még egy falatot sem ettem, de biztos finom, ha ezért akarsz kérdőre vonni. – Egyhangúan jegyezte meg barátnőjének, aki csak felnevetett és megrázva fejét jelezte, nem erre gondolt. Kimiko felvont szemöldökkel evett bele jóízűen a reggelibe és várta, hogy valójában mire is akar kilyukadni a lány.

- A tegnap estéről érdeklődőm. Mi volt?

- Nem értem miről beszélsz. Semmire nem emlékszem, csak hangokat hallottam, amiket nehezen tudtam azonosítani, de a tied és Hidan-é tisztán kivehető volt. – Kortyolt bele teájába.

- Ohh... És hallottál mindent? – Újabb kérdéssel bombázta meg.

- Mit kellett volna? Örülök, hogy nem öltelek meg a tegnapi edzés alatt! – Emelte fel kicsit a hangját. – De köszönöm, hogy segítettél és mellettem voltál egész este.

- Hát... Elszomorítalak, de nem én voltam. – Mosolyra húzta száját, de közben kínosan vakarta meg tarkóját. – Hidan volt veled egész este és még hallottam, ahogyan bocsánatot kér tőled.

- HOGY MI?!! – Akadt ki, de ennek eredménye képen majdnem megfulladt. Egy falatkát a reggeliből az előbb hallottak miatt félrenyelt. Abban a szent pillanatban elgondolkodott, hogy kedves barátnője ezt szándékosan csinálta, hogy eltegye láb alól.

- Jól hallottad kedveském. – Olyan vigyor ült ki az arcára, amivel még sosem találkozott senki. Egyszerre volt perverz és vidám, amivel mindent elmondott.