R I V Á L I S O K /Akatsuki ff./

13. FEJEZET - HISZÜNK BENNED!

  Lehetne úgy is mondani, hogy egy új barátság vette kezdetét. Sajnos ez nem volt ilyen egyszerű. Bármennyire is tűnt közöttük minden rendezettnek, a mindennapos veszekedések, erőpróbák nem ezt mutatták. Reggeltől estig nem volt egyetlen nyugodt pillanat sem, már a közös étkezéskor is tőlük volt hangos az asztal, amit Pein nem nézett jó szemmel. Cselekedett, mielőtt még mindenki idegére nem mennek. Hidan-t és társát, Kakuzu-t elküldte napokra, de lehet, hogy hetekre küldetés címszóval, hiszen Kimiko-nak most fontosabb dolga is volt, mint a kaszás hülyeségeire vezérük elmondása szerint. Nekik fel sem tűnt, hogy mennyire is belemélyülten tudnak akármit is csinálni. Nagyobb volt az úgymond „gyűlöletük" egymás iránt és pont ezért is szekálták egymást, de most a lánynak nem volt más választása így bele is kezdhetett nyugodt szívvel a kemény edzésbe. Pein nem kímélte, mindig többet akart, amit a lány nem bírt már, mégis kitartott. Tudta, muszáj megtennie, annak érdekében, hogy hasznossá váljon az Akastukinak. Igaz, céljukat még mindig nem ismerte, de hitt bennük.

  A napok egyre csak teltek, mégis úgy érezte semmit sem fejlődött. Bármennyire is törekedett, kudarcot vallott.

 „Semmire nem vagyok jó... Hiába próbálkozom, nem megy. Egyszerűen mindennap csak a határaimmal játszom és erőtlenül fekszem a földön azon gondolkodva, talán nem is lesz holnap. Fogalmam sincs mi ütött belém, de nem bírom. Túl sok dolog kevereg a fejemben és a célom egyszerűen eltörpül mellette." – Naphosszakat gondolkodott ezen, ahogyan ezt most is tette a lemenő napot bámulva. Erőtlenül esett össze levegőt kapkodva. Ugyan az ismétlődött. Kora reggeli ébresztő, fárasztó edzés, néha-néha szusszanásnyi pihenő és a nap végére már tényleg azt sem tudta fiú-e vagy lány. Még a vacsorát is kihagyta a legtöbb esetben, a szobájába segítség nélkül el sem jutott volna. Szerencséjére volt két személy, akik mindig mellette álltak, egyetlen szóra is ugrottak. Igaz, hogy az egyik jobban utálja a másikat, de Itachi és Deidara hatalmas támogatás volt a lánynak ezekben a nehéz időkben. Rettentően hálás volt nekik.

  - Kimiko... Miért hajtod magad ennyire? A végén már tényleg nem lesz holnap. – Aggodalmakkal teli tekintetét egy percre sem vette le a lányról a férfi.

  - Tudod, lebeg egy cél előttem, de túlságosan zajos a fejem. Nem tudok száz százalékosan a feladatra koncentrálni... - Bedőlve ágyába az ablakon kezdett el kifelé bámulni és folytatta. – Ha próbálom csitítani a fejemben zajló káoszt... Tartok attól, hogy minden szép emlékem szépen köddé válik a rosszakkal együtt.

  - Ne beszélj butaságokat Kimiko.

  - Mond meg, akkor mit csináljak!? – Dühösen kiáltotta el magát. – Mond meg Itachi-san! – Az Uchiha meglepetten pislogott a hirtelen kitörése hallatán, de tudta, hogy csak félelem beszél belőle. Segítségért kiáltozik.

  - Igazából egyszerű az egész. Nem kell semmit sem elfelejteni. Se a jót, se a rosszat, mert sosem fogod tudni. Meg kell tanulnod együtt élni vele és napról napra jobb lesz. – Kezdett bele a magyarázatába, de a lány egyszerűen nem is értette. Szinte tátott szájjal hallgatta végig a férfit, miközben kiselőadást tart az emlékekről, de ekkora hülyeséget még életében nem hallott. Fogalma sem volt, hogyan reagáljon erre, hiszen a férfi csak segíteni akart neki, de abban a pillanatban nem tudta eldönteni, hogy most igazat beszél e vagy szimplán hülye.

  - Ne haragudj, de nem tudom, mit is kellene mondanom. – Kezdett bele, ami egy szép válasz lett volna, mégis kikívánkozott belőle egy kellemetlen mondat. – Mond csak, te teljesen hülye vagy?

 - Tessék? – Meglepetten kapta fel fejét a lányra, akiről eldönteni nem lehetett, hogy most nem érti az egészet vagy dühös a hallottakon.