R I V Á L I S O K /Akatsuki ff./

04. FEJEZET - ÚJRA TALÁLKOZUNK

  Hatalmas toronyházak alkotják az egész falut, hiszen ameddig szem ellát, csak ebbe botlik. Amegakure, vagyis Esőrejtek híres a modernizálásáról, így nem csoda, hogy Kimiko-t rögtön elcsábította a látvány.

  - Mostantól a Fájdalom-tornyában fogsz élni, szóval üdvözöllek itthon. – Szállt le madarával a legmagasabb torony mellett. Szinte tátott szájjal nézett fel a magasba miközben ugrott le Deidara mellé. Szerencsétlenségére a karma ismét lecsapott és nem úgy sikerült a fiúhoz érkeznie, ahogy azt eltervezte. Már előre látta, hogyan is fogja a szőkeség pofán röhögni őt, hiszen ekkora balfék is csak ő lehet. Már-már vészesen közel volt, hogy arca találkozzon a hideg, vizes betonnal, de valaki derekánál fogva megakadályozta.

  - Jól vagy? - Megkönnyebbülten, mégis rémülettel teli arccal pillantott megmentőjére. Meglepte, mikor kirajzolódott, ki is az valójában. Gyönyörű szép fekete íriszei ragyogtak, hófehér bőre rikított, melyet néhány kósza fekete tincse eltakart. Kimiko szája tátva maradt, amikor alaposan végigmérte a férfit, aki ugyan olyan érzelemmentes képet vágott, mint Pein. – Eléggé sápadtnak tűnsz. Nem vagy beteg? – Mély hangja és rideg külseje eléggé ijesztő volt így nem is csoda, hogy a lány majdnem elájult az ijedtségtől.

  - Te, Deidara. Ki ez kis vakarcs? – Tette fel kérdését egy igen magas Zetsu-hoz hasonló fura figura. Bőre kék volt és az arcán lévő nyílások... Még inkább elsápadt.

  - Ő az új tag, Yuki Kimiko. Talán aludtál az utóbbi gyűlésen? Pein mindent elmondott akkor. – Magyarázta a szöszke halpofának.

 - És talán néma a hölgy? – Ismét egy irdatlan hülye kérdéssel zaklatta a fura fazon Deidara-t.

 - KISAME! KÉRHETNÉM, HOGY BEFEJEZD AZ ÉRTETLENKEDÉST? – Szó szerint kiakadt a szőkeség eközben a hős megmentő nem törődött velük, csak a lányra koncentrált. Segített neki két lábbal a földön állni. – Most, ha nem haragszotok. Dolgunk van. – Kicsit már nyugodtabb hangszínen trappolt a lányhoz, megragadta a kezét elkezdte befele húzni.

 - Ho... Hova megyünk Dei? – Nem volt biztos abban, hogy jó helyzetben teszi fel a kérdést, de tudni akarta. Miféle dolguk lehet nekik, kettőjüknek, hiszen alig pár órája ismerik egymást. Ekkor hirtelen egy hosszú folyosón végigsétáltak egészen az utolsó ajtóig. Benyitott a fiú és magával húzta Kimiko-t is. Gondosan becsukta az ajtót és, mint egy öt éves kisfiú magasba emelte kezeit boldogan.

 - Ez lenne a szobád. – Ezer wattos mosoly ült az arcára, miközben körbemutatott a szobán. Egy ágy, egy szekrény egy kisebb szekrény az ágy mellett és egy asztal székkel volt elhelyezve kellő távolságra egymástól. Egyetlen természeti fényforrás az-az egy ablak volt. Kicsit lehangoló, hiszen a falak szürkék és a szekrények sem világosabbak. Olyan érzés kerítette magába, mintha elnyelné a sötétség. Elgondolkodott, hogyan is tudná feldobni egy kicsit jobban a környezetét. Sok eszközre lesz szüksége.

 - Mindent köszönök Deidara. – Küldött egy mosolyt a fiú felé, aki legyintéssel jelezte, hogy igazán nincs mit ezen megköszönni. Ekkor beugrott valami Kimiko-nak. – Most jut eszembe... - Vakarta meg tarkóját. – Minden ajtó felé fel van tüntetve két név, ebből kiindulva kettesével van mindenki beosztva.

 - Mire akarsz kilyukadni kislány? – Felvont szemöldökkel érdeklődött, hogy mire is kíváncsi a lány, aki nem mutatta ki, de a „kislány" megnevezés fájt neki.

 - Hogy ki is lesz az én szobatársam... - Harapta el a végét.

 - Ha jól tudom, Pein nem szándékozik már tovább bővíteni az Akatsuki-t, szóval... Szerintem egyedül leszel. – Kimiko elgondolkodott ismét és széles mosolyra húzta száját. Lekövetkeztetve az előbb hallottakat, majd kedvére csinosítgathatja a szobát, vagyis reménykedett benne, hogy ennyi öröme had legyen. Elhatározta, hogy ezzel kapcsolatban beszélni fog Pein-el, de hirtelen az ajtó kivágódott.