R I V Á L I S O K /Akatsuki ff./

02. FEJEZET - ANYA!?

- Ez borzalmasan érzés volt te vadmacska, de oly édes ez a fájdalom... Hahahaha...

- Hogy lehet ez? Neked halottnak kellene lenned! - Meglepetten mérte végig a mozdulatlan férfit, akinek még mindig hatalmas egója lerombolhatatlan. Kíváncsivá tette, mégis miféle technika ez, amit használ, de lehet, hogy nem is evilági. - Ez meg hogy a fészkes fenébe? - Kimiko hátrálni kezdett, de szerencsétlenségére megbotlott és a férfi mellé huppanva ült le. Elgondolkodott, hogy mi a jó fene történhetett, de még mindig nem tudott rájönni, hogy ki, vagy mi ő. Hiába törte a fejét, szinte semmi nem jutott eszébe. Megmagyarázhatatlannak tartotta a helyzetet.

- Sok mindent nem tudsz te rólam, de garantálom, hogy egyszer te jössz ki vesztesként a kettőnk közötti harcból!

- Miből gondolod, hogy lesz következő? - A lány átvette a szócsatájuk felett az irányítást, mely a titokzatos férfinak nem nagyon tetszett. Kimiko most érezte igazán, még ha megölni nem is tudta, de győztesként fog távozni. Nem is fecsérelt több időt rá, felállt helyéről és mosolyogva távozott.

- NE HAGYJ MÁR ITT! - Kiabálta dühösen a vesztes. - HALLOD, TE ROHADÉK! BIZTOS LÁTJUK MÉG EGYMÁST ÉS KIBELEZLEK LEGKÖZELEBB! - Már egyre távolabbról hallotta csak a kislányos nyivákolását. Hatalmas győztesnek érezte magát ezzel az egoistával szemben és boldogan ballagott vissza a faluba. Hazaérve cipőjét lehúzta majd ledobta magát az ágyra és mély álomba merült...

- Kimiko kedvesem. Ébresztő! Kész a reggeli drágám. - Egy lágyan csilingelő hang szólította miközben egy selymesen puha kéz simogatta arcát. A lány szokásához híven nyöszörögve fordult hátára és szemeit megdörzsölve rajzolódott ki előtte minden. Furcsálta, de szülői otthonában ébredt, szobájában. Megdöbbenve tekintett körbe. Oldalra pillantott és egy nő üdvözölte őt kedvesen mosolyogva. Kimiko újra és újra megcsípte magát, hogy ez biztosan valami álom, de nem ébredt fel.

- A... Anya? - Tette fel kérdését félve, hiszen már semmiben nem volt biztos.

- Én vagyok kincsem. Nem ismersz meg? - Nevette el magát édesanyja. A lánynak könnyek szöktek szemébe és szorosan átölelte a mellette ülő személyt. Hangos zokogásba kezdett. Nem hitte el, hogy újra láthatja azt a csodálatos mosolyt. Anyja nyugtatni próbálta lányát miközben végigsimította hosszú barna haját.

- Annyira örülök, hogy újra látlak! Borzalmas rémálmom volt! - Zokogott tovább Kimiko.

- Sajnos nem álmodtad. Minden igaz... - Halkult el a végére szomorúan a dallamos hang. A lány megdöbbenve tekintett fel édesanyjára, aki ismét csak mosolygott és egy tincset kisimított lánya arcából. - Gyere reggelizni kincsem. Mindent megbeszélünk. - Nyomott egy puszit a lány homlokára és otthagyta egyedül. Kimiko szóhoz sem jutott annyira megdöbbent az előbbi eseményeken. Elgondolkodott, hogy ha minden igaz, akkor mégis, hogyan történhet meg mindez... Kérdések tömkelege kavargott benne, de erőt vett magán és kimászott az ágyból. Rögtön szekrényéhez ballagott és kivette kedvenc ruháját. Belebújva abba siettette a fürdőbe, ahol megigazította hosszú barna haját, megmosta fogát, arcát és a tükörbe pillantott.

„Mégis hogyan történhet meg mindez? Hol a fenében vagyok és anya? Még mindig él? Mi folyik itt?" - Gondolkodott el mindezeken.

- Kimiko! Gyere, mert kihűl a reggeli! - Zavarta meg édesanyja. Megrázta fejét és már rohant is a konyhába, ahol két személyre volt terítve. Helyet foglalva csapta meg orrát a finom illat. Oldalra tekintve látta, hogy édesanyja kedvencét készítette neki. Abban a pillanatban gyomra hatalmas morgásba kezdett, mindketten hangos nevetésben törtek ki. Olyan volt ez a pillanat, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. Maga volt a megtestesült tökéletesség. Újra boldognak érezte magát Kimiko.