R I V Á L I S O K /Akatsuki ff./

21. FEJEZET - MEGBOCSÁTÁS

 Azért Hidan, mert te veszel bele folyamatosan Kimiko-ba! – Lehunyt szemekkel rázta meg a fejét, mellyel tisztázta, hogy ez a férfi nem igen gondolkodik. – Mivel különleges erővel bír, így nem véletlenül edzem én, és a mai eseményeket megfigyelve ez így is van rendjén. A folyamatos küzdelmek, amiket megvív magával komoly megerőltetés számára, hiszen volt alkalmam jobban megismerni. Mély sebei vannak, melyek még nem igen gyógyultak be. A rendszeres egyedülléte sem az én akaratom szerint van, de nem is szívesen tenném be akármelyikkőtök mellé. Legyetek vele tisztelettel és ne kergessétek el újra különben nem állok jót magamért. – A fejmosás után Pein hátat fordított és távozott, de nem irodája felé, hanem el a rejtekhelyről. Esőfaluhoz híven ismét szakadt az eső, de tudta, hogy meg kell keresnie a lányt, hiszen lehet, végleg elveszítenék őt a szervezetből, ami nagy veszteség lenne. Megbízik a lányban és a segítségével a várva várt béke eljöhet.

- Te meg minek vagy itt? – Jött a kérdés az egyik fa tetejéről.

- Utánad jöttem. – Érzelemmentesen ejtette ki száján ezt a két szót. – Nem szeretném, ha megfáznál, hiszen akkor napokig, de lehet, hogy hetekig nem folytathatod az edzést.

- A mai nap után már nem igazán izgat semmi, csak magányra vágyok.

- Megértem Kimiko, de ez nem megoldás, hogy minden egyes konfliktus után elmenekülsz.

- Tudod Yahiko... Én nem menekülök, csak szimplán jobbnak látom, ha elmegyek a miattam kialakult veszekedés helyszínéről, mielőtt újra miattam hal meg valaki. – A fa egyik vastagabb ágán ücsörögve lesütött szemekkel tekintett maga elé. – Persze Hidan-t nem féltem, hiszen halhatatlan, de tényleg nem szeretném, ha bárkinek bármi baja lenne. Elég volt, mikor a saját édesanyám előttem esett össze és hunyta le szemeit örökre. Ez az, amit nem szeretnék újra átélni a szeretteimmel, hiszen nekem a csapat, az Akatsuki olyan, mint egy nagy boldog család, még akkor is, ha nem avattok be a fontosabb tervekbe. – Eme szavak hallatán Pein arcán először lehetett mosolyt látni. Tudta, hogy ez a lány fontos szerepet játszik körükben, még akkor is, ha nem is tud a pontosabb tervekről. Amilyen jószívű, jólelkű nem akarta rögtön lerombolni a benne felépített bizalmat, ezzel is óvva őt.

- Elhiszem, hogy nehéz, hiszen jómagam is egyedül voltam. – Erre tágra nyílt szemekkel figyelte a vezér minden egyes mozdulatát, aki elindult egy irányba. Leugrott helyéről és követni kezdte, kíváncsi volt a történetére. – Biztos emlékszel a harmadik nagy shinobi háborúra. Az volt az utolsó olyan nagy csata, amely rengeteg áldozatot követelt köztük sajnos az én szüleimet is. Árva lettem és nap, mint nap reménykedtem, hogy a szüleim egyszer csak betoppannak, de sosem jöttek. Egyedül jártam Esőfaluban mígnem belebotlottam egy lányba, aki szintén erre a sorsra jutott.

- Konan... - Suttogta Kimiko.

- Próbáltam őt megvigasztalni és bíztatni, hogy amíg mi itt vagyunk egymásnak, addig nem vagyunk egyedül, de később bővült a csapatunk. Akkor már hárman voltunk, megalapítottuk az „Esőrejteki árvák" csoportunkat és a céljaink elérése érdekében folyamatosan bővültünk, de akkor már Akatsuki néven voltunk ismertek. – Fejezte be mondanivalóját Pein. Kimiko csendesen sétált mellette már szinte teljesen elázva. Látszott rajta, hogy szinte reszket, de ő akkor is csak a hallottakon gondolkodott. Tudta, hogy van valami közös az ő és a vezér történetében.

- Mond csak Yahiko... - Hangja egyre inkább elhalkult a végére és hirtelen elsötétedett előtte minden. Pein karjaiba vette az összeesett Kimiko-t és visszasietett vele a rejtekhelyre és az ajtót berúgva vitte szobájába útközben Konan-t riasztva. Az ágyba fektette és onnan már Konan kezeire bízta a lányt, aki megszabadította vizes ruháitól és rögtön nekilátott a gyógyításnak. Pein idegesen lépett be a szobába és várta, hogy társa bíztató híreket mondjon az ágyba fekvőről. Eközben mindenki kidugta az orrát a szobájából a nagy hangzavarra és kíváncsian hallgatóztak, de a vezér hangos őrjöngésén kívül semmit nem lehetet hallani.

- Nyugodj meg! Most már minden rendben van, csak legyengült a sok edzés miatt és teljesen elázott, ami miatt már majdnem teljesen kihűlt. – Magyarázta Konan. Pein kicsit megnyugodva indult ki a szobából irodája felé, de előtte megkérte Konan-t, hogy maradjon mellette és ápolja, míg magához nem tér. A többiek értetlenül nézték végig, ahogy parancsolójuk végigvonul a folyosón és egyszer csak eltűnik. Fáradtan vonultak vissza, de valakit mégsem hagyott nyugodni a dolog. Hidan felpattanva az ágyról indult ki csendesen és a résnyire nyitva hagyott szobaajtónál pillantott be Kimiko-hoz. Összeszorult a torka a látványtól, ahogy eszméletlenül fekszik az ágyban. Tudta nagyon jól, hogy teljesen kimerült mindig, hiszen Pein minden erejét kihajtja belőle és még az ő folyamatos csesztetése is ott van. Hidan elgondolkodott az elmúlt éveken, ahogy bánt vele, még a tavaly karácsonyát is tönkretette. Borzasztó volt számára belegondolni is, hogy az a szegény lány miket érezhetett, vagy, hogy miken ment keresztül. Még a múltját sem ismerte, csak aprócska részleteket hallott társaitól. Szégyellte magát, hogy így viselkedett vele.

- Sajnálom, hogy ezt tettem veled. – Suttogta maga előtt, mikor hirtelen az ajtó kinyílt és Konan-el találta szembe magát.

- Hidan? Mit keresel itt? – Csípőre tett kezekkel és felvont szemöldökkel vonta kérdőre az előtte álló férfit. Idegesen megvakarta tarkóját és csak kínosan mosolyogni kezdett. - Nem versz át.

- Jól van, tudom. Aggódok Kimiko-ért. – Nyögte ki nehezen. – Belegondoltam, hogy az elmúlt éveken keresztül folyamatosan küzdöttünk egymással, vagyis inkább csak én vele. Szinte nem is tudtam még megismerni, de ennek ellenére ítéltem meg őt, amivel folyamatosan bántottam, hiszen esze ágában nem lett volna, hogynekem essen bármilyen formában.

- És erre mikor jöttél rá?

- Most, viszont nehéz bevallanom, de Pein kioktatása is kellett.

- Mert megint nem láttál az egodtól! – Csattant fel Konan mire nyöszörgésre lettek figyelmesek. Kimiko egész teste szinte reszketett. Mindketten berohantak hozzá és aggodalmakkal tele figyelték minden aprócska rezzenését.

- Konan? Mi van vele? Mi történt? – Hidan egy teljesen új oldalát mutatta meg a lánynak, aki meglepetten pillantott rá, de cselekednie kellett. Megfogta barátnője homlokát. Tűzforró volt.

- Lázas! Hozz gyorsan meleg takarót! – Adta ki az utasítást. Míg a férfi eleget tett a kérésnek addig Konan vizes borogatást intézett. Gondosan ellátták, de nem tudtak többet tenni csak az idegtépő várakozás maradt. Papírvirág folyamatosan cserélgette a borogatást Kimiko fején, hirtelen figyelmes lett valamire. A folyton önimádó egoista Hidan egy új arcát mutatta meg. Az ágy mellett ült miközben a beteg lány kezét szorongatta. Konan meglepetten mérte végig a félmeztelen férfit, aki aggodalmakkal teli pillantásokkal figyelte Kimiko-t.

- Biztos fáradt vagy. Nyugodtan menj, feküdj le, majd én itt maradok vele. – Egy percre sem vette le szemeit a lányról. Konan álla majd leesett a meglepettségtől mikor ezt így közölte vele, de most az egyszer bízott benne. Kezét a férfi vállára pillantott vissza rájuk majd távozott. Már csak ketten maradtak a szobában. – Remélem, hogy hallod, mert bocsánatot szeretnék kérni az összes tettemért, vagy éppen beszólásomért. Jól tudom most már, hogy nagyon megbántottalak minden egyes alkalommal, de végre volt egy olyan pöttöm, mint te, akivel lehetett szórakozni. Tényleg sajnálok mindent és ezentúl megválogatom a szavaimat feléd, szakítok időt arra, hogy megismerjelek.

- H... Hi... Hidan... Megbocsátok. – Suttogta Kimiko, mire a férfi elmosolyodva szorította meg kicsit erősebben a lány aprócska kezeit.