R I V Á L I S O K /Akatsuki ff./

15. FEJEZET - IDEGEN

  „Nem is tudom, hogyan is gondolhattam jófejnek... Ekkora egy egoista gyökeret is rég sodort felém a szél, de most egy fedél alatt kell élnünk, na, azt már nem. Ezek után látni sem akarom... De jobban belegondolva, mégsem bánt velem annyira durván. Mondhatni még nyugodtan szólt hozzám. El is hittem, hogy szorult belé egy kis kedvesség is. Egy kicsit kedvelni kezdtem, láthatatlan köteléket éreztem közöttünk... Hova is gondolok! Szedd össze magad Kimiko! Egy ilyen utolsó senkiházi paraszt nem fog téged boldoggá tenni, sőt! Még jobban a földbe fog tiporni, ahogyan eddig is tette! Ne várj tőle csodát, sosem fog megváltozni senki kedvéért... Felejtsd el!" – Gondolatai csak úgy repdestek. Teljes zavar volt a fejében, hiszen a bizonyítási vágy, a mindenkinek való megfelelés és még sorolhatná... Mind-mind hatalmas súlyként nehezedett rá. Örült a jó döntésének, miszerint messzebb kell kerülni az otthonának nevezett helytől, de nem volt teljesen nyugodt. A gondolatai folyamatosan szórakoztatták és még inkább bizonytalanná tették bizonyos dolgokban. Hidan-ről nem is beszélve. Ő volt az, aki miatt kiborult és határozottan lelépett, de lehet mégsem kellett volna. Egy teljes napon keresztül elkeseredetten sétált céltalanul minél messzebb a Fájdalom tornyától, de legfőképpen a többiektől. Elege lett, hogy mindenki úgy kezeli őt, mint egy törékeny babát. Akárhányszor próbálja meg bebizonyítani, hogy igen is képes egyedül lábra állni, senki sem foglalkozik vele. Jobb is így, senkinek sincsen az útjában, még a kaszásnak sem. Most mélyen a lelkébe lépett, hiszen már kezdte elhinni, hogy jó viszony is lehet közöttük. Nagyot tévedett. Bemesélte magának, nem is olyan rossz ember ő, de rá kellett jönnie... Hidan-t semmi és senki más nem érdekli saját magán kívül.

  - Ki vagy te? Sosem láttalak még errefelé. – Hirtelen még a vér is megfagyott a lányban, ahogyan meghallotta a számára ismeretlen, mégis kellemesen csilingelő mély hangot. Annyira elmerengett a fejében zajló káoszba, hogy figyelmen kívül hagyta merre is jár valójában, vagy éppen ki akar rátámadni. Semmi kedve nem volt harcba keveredni, de lehet elkerülhetetlen lesz. – A füleden ülsz? – Újabb kérdést szegezett neki és egy kard jelent meg mögüle. Sosem szokott bizonytalan lenni, de ebben a pillanatban mélyen elgondolkodott. Fogalma sem volt mi tévő legyen... Jobban belegondolt, akár meg is halhatott volna, amivel még inkább megkönnyítette volna mások, de a saját életét is. Senkinek sem hiányozna, de mégis meggondolta magát. Nem lehet ennyire nyuszi, hogy szégyent hozzon a klánjára, vagy akár az édesanyjára. Muszáj életben maradnia és küzdenie.

  - Tisztán hallok mindent. Egyáltalán nem vagyok süket. – Válaszolt és kezével egy picit arrébb tolta a torkának szegezett fegyvert. Sosem volt még ennyire határozott, mindig volt egy kis félelem benne, de most valami teljesen megváltozott. Mintha kicserélték volna.

  - Ki vagy te? – Ismételte meg magát a fiú. A lány felsóhajtott, kifújta a tüdejében tartott levegőt és erőt véve magán belekezdett.

  - Yuki Kimiko vagyok. Csak átutazóban vagyok, egy nyugodt hely találása reményében. – Adott választ a fiúnak, aki ezek hallatán cseppet sem vette lazábbra. Ugyan úgy szegezte fegyverét a lányra és szinte lyukat égetett a hátába tekintetével. Egy szavát sem volt hajlandó elhinni. A legtöbben így kezdik és végül komoly mészárlásokat rendeznek. Igaz, egyáltalán nem érdekelte mások épsége, sem pedig Kimiko szándékai, de valami különleges mégis volt ebben a lányban. Rá akart jönni, de ez a kommunikáció még kevésnek bizonyult. – És kihez van szerencsém? – Törte meg a lány a csendet ezzel kizökkentve a fiút gondolataiból, de percek kérdése volt, mire választ is kapott.

 - Mit érdekel az téged?

  - Tudtommal kérdésre kérdéssel nem illik válaszolni és bemutatkoztam én is. – Csattant fel. Ingerült állapotban volt már, nem volt nehéz még jobban felhúzni. A fiú száját egy hangos „Tch" hagyta el, leeresztette kardját és egyre közelebb lépett Kimiko-hoz.