Az erdő lánya /Szünetel/

1.Fejezet - 𝕀𝕣𝕚𝕤

A hűvös reggeli szellő megcirógatta az arcom . Megrebbentette a szénfekete hajam, majd odébbállt. Én a hűvös reggeli idő ellenére sem fáztam. Lábam a levegőben lóbáltam.

Azon morfondíroztam, hogy vajon mi lehet a messzeségben. Imádtam az erdőt amiben felnőttem,viszont unalmas volt már. Fel akartam fedezni a világot. Kalandokat keresni, ahogy azt Lydia tette az én koromban.

Nem sokat mesélt a múltjáról. Egyetlen egy törnétetet mesélt el nekem. Arról, hogy soha nem szabad kimennem, mert a kinti világ veszélyes.

Amikor mégcsak apró gyermek voltam mindig melletem volt valamilyen állat. Néha róka,néha szarvas, néha farkas. Arra vigyázztak , nehogy véletlenül kimenjek az erdőből. Lydia valahogy képes volt parancsolni az állatoknak. Nekem még gyakarolnom kellett, hogy a nyomába érjek.

Álmodozásomból egy bagoly rántott ki. Huhogással keltette magára a figyelmem. Ő Tiak volt . Lydia mindig őt küldte utánam, ha szeretett volna találkozni velem.

Pár ugrással lent termettem a talajon és futni kezdtem. Tiak előttem repült. Nem mintha szükséges lett volna az útmutatás. Úgy ismertem az erdőt, mint a tenyerem. Lépteimet elnyelte a zöld fű. Árnyékként sunahtam a fák között. Lydia nem szokott csak úgy magához hivatni . Biztos vagyok benne, hogy valami fontosat akar nekem mondani. Kék ruhám súrolta a fűszálak tetejét, ezzel összegyűjtötte a harmatot róla. Csupa víz lett a ruhám, mire elértem a tisztást, ahol a nevelőanyám szokott lenni.

Szokás szerint, rengeteg állat leste a kívánságát. A felkelő nap fénye még szebbé tette őt. Lydia volt a legszebb ember akit valaha láttam. (Rajta kívül nem is láttam más embert).

A nevelőanyám egy kényelmes moha ágyon ült és egy őz fejét simogatta. Rövid haja feketén csillogott. Kicsit puffadt, rózsaszín ajkai csak még szebbé tették. Ritka, sárga szemei érdeklődve figyeltek mindenre. Már nagyon régen észrevettem bennük a szomorúságot. Lydia viszont mindig a boldog arcát mutatta nekem. Ez a boldogság pedig valódi volt. Egy piros, tányérra hasonlító fejfedő védte a naptól. Én mindig is furcsának találtam azt a kalapot, de nem tettem egyszer sem szóvá. Enyhén ferde vágású stílusa a szemeinek is egyedi volt. Nekem is hasonló formájú szemem volt , de nem volt annyira vágott, mint Lydianak.

Amint kiértem a tisztásra minden állat felém fordult. Lydia pedig egy őszinte mosollyal köszöntött. Odasétáltam hozzá és leültem a zsenge, harmatos fűbe. Rám mosolygott megint. Milyen gyönyörűen is mosolygott . Az egyetlen hiba az arcán egy sebhely volt. A bal szeme alatt egy elég termetes heg húzódott, bár ez szerintem egy cseppet sem vett el a szépségéből.

- Beszélni szeretnék veled, Iris. - simogatta meg a fejem

Érintése jól esett, mint mindig. Hangja selymesen ölelt körbe.

- Hallgatlak, Lydia. - feleltem

Egyszer sem hívtam őt anyának, pedig nagyon is anyámnak éreztem őt.

Akkor még nem tudtam, hogy mit fog nekem akkor mondani.

Sziasztok! Ez az első fejezete ennek a történetnek. Szeretném, ha sok ember elolvasná.✨❤️

Ui: köszönöm, ha belekezdesz és velem tartasz egy történetre.