Az erdő lánya /Szünetel/

11. Fejezet - 𝔻𝕒𝕟𝕥𝕖

Azon a napon egy végzetes találkozás történt. Találkoztam valakivel, aki teljesen átformálta a személyiségem.

Ezt azonban akkor még nem tudtam. Hallottam, hogy Kyle visszatért a küldetéséről, és hozott egy lányt is magával. Én szívből utáltam azt a férfit. Ő volt az első tábornok. Egyszer úgy is ki fogom előzni és én leszek az első.

Kijöttem a kastélyból és egyenesen a kertbe csörtettem. Ha én és ő találkozunk annak álltalában sosincs jó vége. A kertbe ő viszont soha nem jönne, mivel gyűlöli a virágokat.

Sétálgattam egy darabig, amíg észre nem vettem egy alakot. Karcsú, közepes termetű női alak volt. A kert ezen felében nem járt nő, mióta a királynő meghalt. Gyanús kezdett lenni nekem ez a lány.

Közelebb férkőztem hozzá, de szigorúan figyeltem rá, hogy ne vegyen észre. Egyenesen szemből tudtam meglesni. Bárhonnan is néztem gyönyörű teremtés volt. Az arca kecses, szépen ívelt és bájos. Vonásai a Keleti népekére emlékeztettek. Ezt bizonyította még a hollófekete derékig érő haja is. Fekete szemeiben csak néha csillant meg egy-egy sötétbarna folt. Fiatal volt, nagyjából 17 évesnek tippelném.

- Nem szabad, hogy elterejle a szépsége a gondolataim. - figyelmeztettem magamat - Egyentalán mit keres itt? Egyáltalán nem itt van a helye, akárki is ő.

Lassan megkerültem, így a háta mögé férkőztem. Kihúztam a pengémet és a hátának szegeztem.

- Ki vagy te? - kérdeztem szinte suttogva

A lány pár percig dermedten állt, aztán megfordult. Közelebbről még szebb volt, mint távolról. Arca viszont nem azt sugározta, hogy örül nekem. Szemében utálat ült.

- Semmi közöd hozzá. - vágta a fejemhez

Ennyi volt. A szép külső alatt egy igazi vipera lapult. Felmérgesített ez a hozzáállás. Megragatam a fölsőjét és egészen közel rántottam.

- A nevedet kérdeztem. - ismételtem el

A pengét egészen a nyakához szorítottam. A hegye átszúrta egy kicsit a bőrét. Vékony, bíborvörös vércsík csordult le a nyakán.

- Iris. - csak ennyit volt hajlandó kibökni

Arcára makasság és gyűlölet ült ki. Az volt az igazság, hogy nekem fogalam sem volt, hogy hogy kéne bánnom ezzel a nővel. Mindenesetre még mindig lehet kém vagy tolvaj.

- Mit kerestél itt? - folytattam a kivallatást

A lány pár percig csak bámult aztán felelt csak:

- Unatkoztam.
- Mi? - néztem rá összezavarodottan
- Jól hallottad. - sziszegte - Te is unatkoznál ha annyit kellene várnod, mint nekem.
- Mire vártál? - faggattam
- Ehhez aztán tényleg semmi közöd nincs. - szavaiból szinte csöpögött a méreg

Láthatóan összeszedte a gondolatait, mert meglendítette a karját és erősen belevágott a kézhajlatomba. A kezem automatikusan elengedte, pedig nekem eszemben sem volt. A penge is kiesett a kezemből.

Csak ennyi kellet neki. Villámgyorsan félreugtott és futni kezdett. Olyan volt, mint egy vadmacska. Én azonban nem adtam fel, üldözőbe vettem. Egy darabig kergettük egymást a kertben. Meg kell mondjam, rettenetesen gyors volt.

Egészen addig tartott az üldözés, amíg egy fához nem értünk. Úgy kúszott fel rajta, mintha egész életében ezt csinálta volna. Rajtam ugyan épp most nem volt páncél, de az nélkül sem tudtam fára mászni. Főleg, hogy egyetlen kimeredő ág sem volt jódarabig. A lány hamar eltűnt a terebélyes lombban.

Ráadásul ez a fa pont a kastály szobáinak ablaka mellett volt. Ha van egy kis esze, akkor bekúszik az egyiken. Az viszont biztos, hogy nem fog lejönni még egy darabig.

- Most mit csináljak? - törtem a fejem

Szégyen lenne, ha én, a Birodalom második tábornoka nem tudnék elkapni egy lányt. Tanácstalanul álltam a hatalmas fa alatt. Csak kerüljön még egyszer a kezeim közé.