Az erdő lánya /Szünetel/

6. Fejezet - 𝕀𝕣𝕚𝕤

A három órás utat ezúttal néha lépésben, néha meg sétálva tettük meg.

Nem nagyon volt kedvem Lydia szeme elé kerülni. Okkal féltem, hogy mérges lesz rám. Hiszen megszegtem a parancsát annak ellenére, hogy holnap együtt hagyjuk el az erdőt. A helyet, ami az otthonom. Tiak türelmetlenül huhogott oda nekem.

- Jaj, hallgass már te! - emeltem fel a hangom

Egész úton sürgetett engem ez a madár. Kezdett az idegeimre menni. A bagoly láthatóan megsértődött rám, mert felrepült. Nagyon messzire azonban nem ment. Nem mintha képes lennék eltévedni ebben az erdőben.

Végül napoknak tűnő idő múlva csak oda értem a tisztásra. Lydia természetesen már várt rám. Tekintetéből semmit nem tudtam elolvasni. Nem volt benne harag.

Lassan közelebb sonfordáltam hozzá. Ő addig kihallgatta az áruló baglyot. Szinte beszélgetett vele. Sose értettem, hogy képes megérteni az állatok nyelvét. Végül Lydia felém fordult.

- Nem ezt vártam tőled, Iris. - hangja szomorú és csalódott volt

Ez mindennél jobban fájt. Ezzel az egy mondattal nagyobb sebet okozott, mintha megütött volna.

- Sajnálom, Lydia. - hajtottam le a fejem
- Tényleg ilyen türelmetlen vagy? - nézett a szemembe

Nem mertem válaszolni. Annak ellenére, hogy egy csepp harag sem volt Lydiaban.

- Holnap megyünk, ez nem változik. - zárta le
- Ahogy szeretnéd. - suttogtam

Mire felnéztem a nevelőanyám már nem volt a tisztáson. Akárcsak reggel. Hirtelen a szemembe könnyek gyűltek. Lydiaval ellentétben én haragudtam magamra. Ostoba és felelőtlen voltam. Akkor még nem is sejtettem, hogy mennyire.

Lábaim maguktól futásba kezdtek. Potyogtak a könnyeim, de én nem foglalkoztam vele. Mentem, amerre a lábam vitt. Ez pedig a kedvenc helyem volt.

A hatalmas fa, amin a reggelem kezdtem. Macska gyorsasággal másztam fel rá. Befészkeltem magam a faágak találkozásához, a fa közepében. Elég idős volt ez a fa, hogy ez a pont nagy térfogatú legyen. Legalábbis ahhoz elég, hogy én kényelmesen elférjek benne. Itt már korábban vackot alakítottam ki magamnak. Leveleket és egyéb puha dolgokat hordtam ide.

Összegömbölyödtem és csak sírtam. Észre sem vettem, hogy közben a nappal éjszakába vált.

Másnap reggel arra ébredtem, hogy egy mókus szalad át a hasamon. Nem ez volt a legjobb ébresztés, amit kaptam. Bár nem érdekelt, mivel még mindig haragudtam magamra.

Szépen lassan összeszedtem magam és a gondolataimat,majd lemásztam a fáról. Zian ott lent várt rám. Vajon egész este itt volt? Vörös szemekkel,ásítozva kapaszkodtam fel rá. Még jó, hogy letérdelt, különben még melléléptem volna. Nem nagyon sikerült magamhoz térnem. Álmosan léptettem a tiszáshoz.

Ám még mielőtt oda értünk volna zaj ütötte meg a fülem. Ez a zaj pedig nem egyetlen embertől származott. Úgy gondoltam, hogy jobb az óvatosság. Csendesebben léptettem közelebb Zaint. Amit megláttam, arra nem voltam felkészülve.

A férfi akivel a faluban találkoztam itt volt. Ráadásul hozta a katonáit is. Hirtelen minden álmosságom semmissé vált. Lydia a tisztáson állt. Ezekkel a szennyekkel tárgyalt. Senki észre se vette, hogy én és Zain kiértünk a fűre.

- Nem megyek sehova. - jelentette ki Lydia
- Nem akarok erőszakot alkalmazni, főleg nem egy nővel szemben. - fenyegetőzött a szőke katona
- Nem félek tőled. - jelentette ki Lydia

Aztán rám nézett és felsóhajtott.

- Ha magukkal megyek, akkor nem bántják Irist?
- Ki az az Iris? - érdeklődött a férfi

Lydia büszkén felém mutatott.
A tábornoknak kellett egy kis idő, mire leesett. Nem az eszéről lesz híres.

- Rendben van. - egyezett végül bele

Lydia megadta magát. El sem hiszem, hogy az én büszke nevelőanyám ilyenre képes. Ez is az én hibám. Önként lépett a katonához és vette be az altató szert. Nem értettem, hogy minek ide altatószer, de úgyse szólhattam közbe. Összeroskadt, mint egy zsák. Szerintem még az összeesésében is volt kecsesség és nőiesség. Nem bírtam nézni se, ahogy feldobják egy lóra. Leugrottam Zainről és futni kezdtem felé.

- Mit csinálsz? - kiabáltam a tábornokra

A vérem forrt a dühtől. Gondolkodás nélkül kaptam elő a kardomat.

- Teljesítem a parancsom. - kaptam meg a választ

Teljesen elveszítettem az eszemet. A látóterem csak a férfi arcára összpontosult. Nem láttam a kezét, ami hasam felé irányult. Egy jól célzott ütés a gyomorszájamba. A levegő kifutott a tüdőmből. A szemeim pedig kikerekedtek. Fájt.

- Sajnálom. - Ez volt az utolsó szó amit hallottam

Ráadásul pont tőle kellett hallanom. Egy hazugtól, aki nem tartja be a szavát. Ez után sötétbe borult a világom.