Az erdő lánya /Szünetel/

19. Fejezet - 𝕀𝕣𝕚𝕤

Hideg volt és fáztam, de kitartóan futottam a köpenyes után. Az időjárás meglepett, nem erre számítottam. Mondjuk igazán nem kellet volna meglepődnöm az ide vezető út időjárása után. Idegesített az eső, sose szerettem, de azt jól tudtam, hogy a természetnek szüksége van rá. A víz miatt nehezem tudtam követni az előttem futót. Szerencsére jól ment a futás, különben biztos, hogy szem elől tévesztettem volna.

Az elmém egy része még mindig az előző perceket dolgozta fel. Azt tudtam, hogy előbb értem a városba, mint kellet volna. Én ugyanis az erdőben követtem a tábornokokat ők pedig az úton mentek. Így nekem rövidebb volt az útvonalam. (Azt nem tudtam, hogy ők egyébként is lassabban haladtak, mint szerettek volna.) Amikor a városba értem senki nem tudott semmilyen katonákról a közelben, pedig az ilyesmi gyorsan terjed. Egy - Két napot itt töltöttem el, hogy megvárjam őket. A labirintusos utcák még mindig kifogtak rajtam, de jobban kiigazodtam, mint aki csak most lépett be ide.

Akkor is éppen az utcákat róttam, amikor az előbbi eset történt. A háztetőkre szoktam felmenni, ha éppen eltévedek. Akkor is ezt tettem és kémlelés közben vettem észre a lovasokat, akiket követett valaki. Gyanúsnak találtam a dolgot, így követtem őket. Én megpróbáltam figyelmeztetni a lovasokat, amikor az az alak támadásba lendült. Ők azonban nem hallották meg, mivel az eső elnyomta a hangom. Amikor tisztázódott bennem, hogy a támadó nem egy egyszerű rabló, közbe kellett avatkoznom. A mozdulataiból láttam, hogy elég jó harcos.

Így jutottam el a mostani helyzetbe. Ugyan fogalmam sem volt, hogy kit mentettem meg, de nem számított. Azért tettem, mert Lydia azt tanította, hogy minden élet értékes és nem szabad felelőtlenül elvenni senkitől sem. Azt is mondta, hogy az számít, aki el akarta venni mások életét. Ha ő rá figyelek, akkor megtudhatom az okát és megakadályozhatom, hogy újra megpróbálja vagy megtegye.

Fogalmam sem volt, hogy merre megyek, de szerencse, hogy gyorsan futottam. Különben már rég szem elől tévesztettem volna azt, aki jártas volt a sikátorok között. Nagyjából 10 percig üldöztem, aztán láthatóan ő is összezavarodott, mert egy zsákutcába futott. A falak itt túl magasak voltak ahhoz, hogy ott próbáljon felmászni. A bejárat pedig túl keskeny a meneküléshez. Nem volt kiút, csapdába ejtette magát.

Lassan, megfontoltan közeledtem felé. Ő pedig egyre távolabb igyekezett menni, végül nekiütközött a sikátor falának. Látszott rajta, hogy meg van riadva. Nem akartam még jobban megijeszteni őt, ezért lassan előtte egy méterrel megálltam. Ő már feladta a menekülést és leereszkedett a földre, de a lábai remegtek közben. Óvatosan leguggoltam hozzá és megszólítottam:

- Nem foglak bántani, ne aggódj. - kinyújtottam felé a kezem - Csak mondd el, hogy miért akartad ezt tenni és megoldjuk.

- HAGYJ BÉKÉN! - elütötte a kezem - Ez nem a te dolgod. Semmi közöd hozzá, nem is kellett volna beleavatkoznod. Hagynod kellett volna, hogy megöljem. Megérdemli az a féreg.

Már csak a hangjából sütött a gyűlölet. Mivel az arcát mg mindig maszk és csuklya fedte, így a szemét nem láthattam, de minden bizonnyal az is tele volt gyűlölettel. Elhatároztam, hogy nem adom fel.

- Ha nem mondod el, akkor nem tudok segíteni.

- Segíteni? - horkant fel - Ugyan ki az a bolond, aki segíteni akar egy hozzám hasonlón?

- Hozzád hasonlón? - nézte rá meglepetten - Hiszen ugyan olyan vagy, mint a többi ember.

- Mekkora idióta vagy. - mondta gúnyosan - Ilyet mondani valakinek, aki épp az előbb próbált megölni valakit. Tessék, megmutatom, ha már ennyire szeretnél az életemben turkálni.

Egy gyors mozdulattal lekapta a csuklyát a fejéről, majd megragadta a maszkját és leemelte az arcáról. Először a gyönyörű, vörös haja omlott az arcába. Aztán felemelte a fejét és egyenesen rám nézett. Nálam 1-2 évvel fiatalabb lány tekintett vissza rám. Még az eső miatti rossz fényviszonyok között is jól láthattam a szemén végig húzódó heget. Egy függőleges vágás húzódott és amilyen mély lehetett, csoda, hogy nem vesztette el a szemét. Az arca ezen kívül tökéletes volt, bőre hasonló árnyalatú volt, mint az enyém. Talán egy kicsit sötétebb.

Zöld szemei tele voltak fájdalommal és haraggal. Ha egy szemben látni lehetne az ember történetét akkor az övé biztos, hogy könnyekre fakasztana. Rengeteg szenvedést kellett átélnie, ebben biztos voltam. Lydia azt tanította, hogy ne hagyjak senkit bajban, ha tudok rajta segíteni. Ő rajta pedig láttam, hogy szüksége van rá. Meghoztam a döntésem, amit többet senki sem akadályozhat meg.

- Tessék, most már az okomat is tudod. - hangja a sírás szélén állt - Ezt ő tette velem. A testvéremet pedig megölte. Most már békén hagyhatsz.

Felállt, a maszkját visszatette az arcára és elsétált mellettem. Én azonban már elhatároztam magam. Utánanyúltam és megragadtam a csuklóját.

- Én segítek neked. - nem ajánlat volt, hanem kijelentés

- Semmi közöd hozzám, ugyan miért tennél bármit is értem? Nem tudok fizetni sem. - újra megharagítottam, magán kívül kiabált - Azt hiszed, hogy szükségem van rád?

- Pontosan. - néztem mélyen a szemébe a maszkon keresztül - Nem fogok lemondani rólad.

- Ilyen bolondot....- motyogta

A mondatot azonban nem tudta befejezni. A lába megrogyott és összeesett. Azonnal odaléptem hozzá és a rossztól tartva a homlokára tettem a kezem. Jól sejtettem, égett. Valószínűleg az eső miatt lett lázas. Nem hagytam volna ott a sikátorban egyedül és lázasan. A hátamra vettem és elindultam valamerre abban a reményben, hogy valahol találok majd egy fogadót.

Sziasztok! Meg szeretném köszönni nektek az 1k megtekintést :3 Imádlak titeket és köszönöm, hogy olvassátok ezt a "csodát". A kövi fejezetnél találkozunk. :3