Az erdő lánya /Szünetel/

16. Fejezet - 𝕃𝕪𝕕𝕚𝕒

Hideg van, fázom. A csepp kis cellámba fény már nem jutott. Egyetlen ablak sincs a falakon. Víz cseppent a kőre. A plafon nyirkos volt, néha lecsöppent róla a víz. Ez volt az egyetlen dolog, ami megakadályozta, hogy megőrüljek a teljes csendben. Itt ugyanis egy néma hangot sem hallottam. Amikor az ételemet hozták, akkor sem okoztak nagyobb hangokat.

A fogságom elején még próbálkoztak kiszedni belőlem valamit. Aztán rájöttek, hogy teljesen fölöslegesen erőlködnek. A látszat kedvéért viszont heti két alkalommal még próbálkoznak. ilyenkor álltalában nem voltam már magamnál, mikor visszahoztak. Nekem azonban tartanom kellett magamat. Ha valamelyik királyság megszerzi azt az ellopott tárgyat, akkor elpusztítja a másikat.

17 éve történt. Azon a napon végzetesen rádöbbentem valamire. Van olyan eszköz, ami véget tud vetni a háborúskodásnak. Egy ősi könyv volt az. Akkoriban az én régi királyom birtokát képezte. Ő még nem tudta, hogy milyen pusztító dolog van a kezében. Én azonban tudomást szereztem a könyv létezéséről. Az, hogy honnan, az most nem fontos.

Az egyik nap beosontam oda, ahol tárolták. Nem volt egy egyszerű feladat, de hála a képességeimnek meg tudtam tenni. amikor bejutottam a csarnokba zöld derengés fogadott. A fáklyák tüze zöld volt. Valószínűleg valami port kevertek bele . Nem volt azonban idő ilyesmit bámulni, szorított az idő. Megtaláltam a könyvet.

Odaléptem hozzá és kinyitottam. Zöld fény zúdult ki belőle. Egy percre be kellett csuknom a szemem, míg elmúlt. csak ez után tudtam belenézni. Nem közönséges írással volt írva, hanem rúnákkal. Hát persze, valami varázslat van a dologban. Csakhogy a varázslók már jó ideje kihaltak. magam sem tudtam miért, de el tudtam olvasni ami a könyv tartalmát. Egy hatalmas, pusztító varázs volt a titok. Ezzel egy Birodalmat el lehet törölni. Abban a pillanatban döntöttem úgy, hogy senki nem kaparinthatja meg a könyvet.

Kinyitottam a szemem. Már megint a múltban jártam. Mostanában gyakran megtörtént velem. Így ki tudtam zárni a borzalmas valóságot. Ugyanakkor tudtam, hogy nem helyes, amit teszek. Nem szabad a múltban élnem, a jelenre kell koncentrálnom. Arra a jelenre, aminek részese Iris is. Szegény lány, biztosan halálra van rémülve egyedül az ismeretlenben.

Minél előbb ki kell innen jutnom, hogy megkeressem. Milyen anya az, aki magára hagyja a lányát? Ugyan nem volt vér szerinti kapcsolat közöttünk, de mindig is lányomként tekintettem rá. Vajon hol lehet most? Mit csinálhat egy olyan helyen, amit nem ismer? Az érte érzett aggodalmam és a múlt lassan felemésztett belülről. Kívülről pedig a szórabírás módszerei gyötörtek. Éreztem, hogy lassan közeleg az elkerülhetetlen. Teljesen össze fogok omlani. Az egyetlen, aki miatt egészséges maradtam az Iris volt. Ő azonban most nem volt velem, hogy beragyogja a napjaim.

Egy csepp víz csöppent a nyakamra. Nem volt időm a saját szerencsétlenségemen merengeni. A cellám ajtaja kinyílt. A szokásos őr állt ott, rutin szerűen végezte a feladtát. Viszont ezúttal nem hozott enni és nem is a vallatásra akart vinni. Állt az ajtónál és engem bámult. Erős meggyőződésem volt, hogy itt az összes őr néma. Fogalmam sem volt, hogy mit akar, de közelebb merészkedtem. Annyira egyszerű lett volna, csak leütöm és elszaladok. A kezeimet és a lábaimat azonban két vasbilincs tartotta össze.

Végül elindultuk. Az őr vezetett én meg követtem, bár fogalmam sem volt, hogy hova. Csak mentünk és mentünk. Rengeteg cellát hagytunk a hátunk mögött. Lakói mind hasonló állapotban voltak, mint én, ha nem rosszabban. Sokáig mentünk, mire elértük azt az ajtót, ahol megálltunk. Rengeteg lépcső és nehéz terep volt a hátam mögött. Az őr bíbelődött egy darabig a zárral, aztán kitárta az ajtót. Ő ment előre, így csak követtem.

Egy szoba tárult elém. Persze, nem nyílt térre érkeztünk. Pedig reménykedtem, hogy végre láthatok egy kis napfényt. Egy tíz percig vártunk, mire kinyílt a terem másik ajtaja és belépett valaki. Egy erős testfelépítésű barna hajú férfi csatlakozott. Ironikus, hogy neki is volt egy sebhely az arcán.

- Marcus Tábornok vagyok, ennek a helynek a vezetője. - mutatkozott be röviden és tömören

Ideje volt eltakarnom a gyengeségeim. Magamra öntöttem az erős nő szerepet, mint egy köpenyt, ami elrejti az alatta lévő valóságot. Az államat megemeltem, tartásom büszkeséget vett fel. Az egyik dolog, amire képes voltam, az az aurám megváltoztatása. A természetben az a gyenge, aki megmutatja a gyengeségét. Magam tanítottam ezt a fontos mondatot Irisnek. Az egész életelvem erre tettem fel.

- Gondolom neked nem kell bemutatkoznom. - vetettem oda - Elárulnád, hogy miért rángattál ki abból a békés környezetből?

A második mondatomból szinte csöpögött az irónia. Nem vártam el, hogy megértse.

- Nos, közölni akartam veled, hogy ha nem vallod be, hogy hová vitted azt a tárgyat, akkor ki foglak végeztetni.

- Azt hiszed, hogy félek tőled? - förmedtem rá - Ne legyél olyan nagyra magaddal, csak mert van egy kis hatalmad.

Láttam rajta, hogy hamarosan kitör belőle a benne forró düh. Úgy döntöttem, hogy nem provokálom tovább, pedig jó móka lett volna. Sajnos azonban elfogyott az energiám rá.

- Mi lenne ha addig is békén hagynál? Tudod nem szép dolog zaklatni egy nőt.

Látszott rajta, hogy össze van zavarodva. Tipikus itteni katona, zsarolni és gyilkolni azt nagyon tud, de a nők érzékeny pont nála. Remélem, hogy Irisnek nem kell velük vesződnie. Végül a férfi intett és távozott. Én és az őröm pedig elkezdtük a hosszú és fáradságos utunkat az őrjítő csendbe.