Az erdő lánya /Szünetel/

2.Fejezet - 𝕀𝕣𝕚𝕤

Lydia hallgatott egy darabig, aztán belekezdett:

- Szóval eddig nem sokat meséltem neked az erdőn kívüli világról.

Kíváncsian hallgattam, hogy vajon mire akár kilyukadni.

- Ott kint egy zsarnok király uralkodik. - folytatta Lydia - Amikor trónra került, megpróbáltam megdönteni az uralmát. Kudarcba fulladt a tervem.
- Ezt nem hiszem el. - kottyantottam közbe
- Mit?
- Te sosem veszítesz. - jelentettem ki magabiztosan

Lydia arcán egy halovány mosoly futott át. Olyan gyönyörű, amikor így tesz.

- Pedig kudarcot vallottam. - folytatta - Akkor a király bűnösnek kiáltott ki. Az arcomat pedig megvágta, hogy bármikor felismerjen.

A bal szeme alatti sebhelyhez nyúlt. Szemei mélyéről előtört egy múló pillanatra a szomorúság. Akkor eldöntöttem, hogy utálom azt a bizonyos királyt. Senki sem bánthatja Lydiat. Aki mégis megteszi az nagyon meg fogja bánni, ezt megígérem. Lydia folytatta a mesélést:

- Akkoriban teljesen el voltam veszve. Fogalmam sem volt, hogy most mit kéne tennem. Ez pontosan 17 éve történt.
- Akkor találtál rám? - kezdtem sejteni a dologokat
- Úgy van. - bólintott a pótanyám - Te meg mutattad nekem, hogy van napos oldala is az életnek. Magamhoz vettelek és felneveltelek. A kinti világtól azonban távol tartalak. Most azonban változtak a dolgok.
- Ezt hogy érted? - meredtem rá
- Az erdő állatai nyugtalanok. Rossz híreket hoznak a világról. Valami készül, és nem lesz belőle hálánk. A király háborút akar indítani.
- Háborút? - képedtem el - Miért?
- Ha én azt tudnám... Mindenesetre el fogjuk hagyni az erdőt.
- Tessék?
- Normál esetben soha nem tennélek ki ilyen veszélynek, de most rákényszerülök. Holnap reggel indulunk. Elmehetsz.

Ezzel le is zárta a beszélgetést.
Egy pár percig csak ültem és bámultam magam elé. El sem hiszem, hogy ki fogok menni az erdőből.

Mire újra felnéztem Lydia már nem volt itt. Elképesztően gyorsan el tudott tűnni.

Egy puha orr lökött meg. Nagyon jól ismertem ezt az orrot. Megfordultam és egy hatalmas gímszarvassal néztem szembe. Sose untam meg Zain kék szemét. A 4 éves szarvast én találtam meg egyedül, még gida korában. Magamhoz édesgettem, és legjobb barátok lettünk. Ő volt a legjobb és egyben az egyetlen barátom is. Zain különbözött a többi szarvastól. Szarvainak vége vöröses fényben táncolt. Ezért soha nem fogadta be egyik csorda sem. Egymást támogattuk már 4 kerek éve.

Belefúrtam az ujjam a vörösesbarna bundájába. Mélyen beszívtam a bundájának gyantás illatát. Gondos fésülésemnek köszönhetően kivételesen puha volt. Sokkal puhább, mint egy vadnak szokott lenni. Zain szokása szerint elkezdte megenni a hajam. Ezt a bolond szokást már nem is tudom, hogy mikor vette fel.

- Zain! - szóltam rá - Hagyd a hajam!

A szarvas kiköpte a hajam és felém fordult. Egy pillanatra csak bámultam a szemébe. Végül az állat letérdelt elém. Ez egy jel volt, hogy szeretné, ha felülnék a hátára. Zain csak engem tűrt meg a hátán. Elvégre nem ló, hogy hátast játsszon.

Egy könnyed mozdulattal felpattantam a hátára. Igazából teljesen fölöslegesen térdelt le, hiszen amúgy is fel tudtam rá szállni. Így persze kényelmesebb volt.

Éreztem a lábamon a puha szőrét. Nagyon szerettem ezt érezni. Combommal megszorítottam az oldalát, nehogy leessek. Kezeimmel megfogtam a szarvait, majd meglöktem egy picit a lábammal. Zain elindult, de mivel nem adtam neki semmi erre utaló jelet, ezért csak céltalanul.

Csendesen lépkedett a fűben. Mindig is csodáltam, hogy tud ilyen csendes lenni egy ekkora testtel. Századjára is megcsodáltam az erdő szépségét, amíg bolyongtunk.