Egyenesen arra a személyre néztem, akinek nekimentem. Szőke haja a szemébe lógott. Szemei pedig kékek és ridegek voltak, mint a jég. Katona egyenruhát viselt. Ráadásul volt egy pár fém kitüntetés is a ruháján. Mögötte pedig még nagyjából 10 katona.
-Fenébe. Pont egy csapat katonába kellett belefutnom. - átkoztam magam a gondolataimban
A lendülettől, amivel neki mentem elvesztettem az egyensúlyom. Zuhanni kezdtem hátra felé. Már készültem az esésre, behunytam a szemeim, ezért nem láttam, hogy a férfi kinyúl az egyik karjával és elkapja a derekam. Fél kézzel meg tudott tartani. Most, hogy az esés elmaradt újra kinyitottam a szemeim.
Egyszerűen magába szívott a kék szeme. Az idő mintha csak megfagyott volna. Csak egymást fürkésztük. Végül ő törte meg a csendet:
- Jól vagy?
Magam sem tudom, hogy miért de megint elöntött a düh. A szám teljesen mást mondott, mint a szívem szeretett volna.
- Vedd le rólam a mancsod! - kiabáltam rá - Egyedül is boldogulok.
Azzal ellöktem magamtól.
- Igazán hálátlan vagy. - mondta
- Hé te! Tudod, hogy kivel beszélhetsz így! - rontott nekem egy katonaValószínűleg annak a beosztottja, akinek nekiütköztem. Egy futó pillantást vetettem rá. Ő azonban úgy értelmezte, hogy segítséget akarok kérni. Micsoda barom.
- Ha annyira elboldogulsz magadtól is, akkor le tudod rendezni, nem? - mosolygott
Az a káröröm, ami kiült az arcára rendkívül idegesített. Mégis minek képzel engem? Rögtön megváltozott a véleményem róla. Most már láttam, hogy nem egy segítőkész ember.
- Ki kérte a segítséged? - sziszegtem neki
A katona felé fordultam, aki rámtámadt. Vegyük hát kezelésbe ezt a bolondot. Az övemhez nyúltam. Ott hordtam a kardomat. Egy pillanatig a kardtokomon tartottam a kezem, aztán meggondoltam magam.
Megmutatom ennek az egoistának, hogy kard nélkül is le tudom győzni a beosztottját.- Figyelj csak! - suttogtam halálosan
A katona kardot rántott, pedig látta, hogy én nem.
- Na ez sem a becsületességéről lesz híres. - gondoltam
A katona ész nélkül támadott. Számomra nem csinált mást, csak a kardjával hadonászott, mint valami kisgyerek. Engem Lydia tanított kardozni. Ő pedig mesteri szintem űzte a kardvívást. Játszva kerülgettem a katona pengéjét. Lábaimat nem is kellet mozgatnom, maguktól mozogtak.
A katonán látni lehetett, hogy mindjárt ideggörcsöt kap. Nem bírtam ki. Hangos kacajban törtem ki.
- Egyszerűen szánalmas vagy. - vetettem oda az ellenfelemnek
Természetesen jó hangosan, hogy a vezér is hallja. Láttam a szemeiben, hogy nem pont így képzelte el az eseményeket. Rettenetesen mérgesnek tűnt.
Nekem pedig boldog volt a szívem, hogy fel tudtam húzni. Csak arra a pár pillanatra volt szimpatikus, amíg elkapott. Aztán megállapítottam, hogy egy arrogáns, egoista férfi. Egyre inkább úgy éreztem, hogy utálom a férfiakat. Többet egy sem ér hozzám, az biztos.
Pillantásom Zainre vándorolt. Amikor megláttam, hogy Tiak ül az agancsán majdnem elestem.
- Nekem végem van. - suttogtam
Tudtam, hogyha Tiak itt van, akkor Lydia mindenről tud.
- Ideje lelépnem. - közöltem
Egy egyszerű mozdulattal kiütöttem a kardot a katona kezéből, majd futni kezdtem.
Zain szavak nélkül is tudta a dolgát. Odaszaladt hozzám. És várta,hogy ráüljek. A katonák vezetőjén látszott, hogy nem érti a helyzetet. Milyen ostoba.
Felkapaszkodtam a szarvas hátára és vad vágtával elviharzottunk. Csak a por marad mögöttünk a katonák orra alatt.
YOU ARE READING
Az erdő lánya /Szünetel/
FantasyFél éves voltam, amikor az erdő közepén kötöttem ki. Lydia talált rám. A nő, aki anyám helyett lett anyám. Ő tanított meg mindent amit tudok. Az egyetlen szabálya az volt, hogy soha nem szabad elmennem az erdőből. Egészen addig engedelmes is voltam...