Az erdő lánya /Szünetel/

17. Fejezet - 𝕀𝕣𝕚𝕤

Először is elnézést érek, amiért megint ennyit kellett várnotok. Nos, tőlem kérlek ne várjátok, hogy hetente kipréseljem magamból. Hiszen én inkább a minőségre mennék, mint a mennyiségre. Márha mondhatok ilyet erre a képződményre. Köszi ha megérted, jó olvasást!

Aznap az egész napomat Zainnel töltöttem el. Jólesett végre egy ismerőssel lenni.

Nekem nem ment, amit Lydia mesélt. Egyszerűen nem tudtam két személyiséget adni. A táborban is önmagam voltam, csak egy kicsit másképp. Itt teljes egészében önmagam lehettem.

Vidáman játszottam Zainnel. A cipőimet még az elején levetettem. Nem szerettem ezeket hordani, de Luis szerint muszáj. Az ő kedvéért viseltem csak. Itt viszont nem szólhatott rám. Érezhettem az élő környezetet a lábam alatt.

A nap végén, amikor már elfáradtam a sok játékban és eszeveszett vágtában levetettem magam egy rétre. Az a rét volt az, amelyiken találkoztam Zainnel. Lefeküdtem a derékig érő fűbe és hallgattam az erdőt. Zain mellém telepedett. Nem ártott, hiszen az idő elég hűvös volt. Gyakran csináltuk ezt, még régen.

Régen... Miről is beszélek? Hiszen alig telt el egy hónap az óta, hogy felfordult az életem. Vajon Lydia hogy van? Azt éreztem ugyanis, hogy még életben van. Ő mindent túl él. Egyszer majd szépen visszatérünk a megszokott, nyugodt életünkhöz. Erről gondoskodni fogok.

Mire észbe kaptam a gondolkodásból már vörös fény vonta be az erdőt. Mintha festék lenne, úgy folyt a fák ágain. Egybeolvadva azok sötétzöld színével. Elképesztően gyönyörű volt. Szívesen maradtam volna még, de vissza kellett mennem.

Nem akartam Luis kioktatását hallgatni. Egyfolytában azon volt, hogy  hölgyhöz méltóan viselkedjek. Nem is értettem, hogy miért foglalkoztatja annyira. Hiszen a saját véleményem szerint semmi baj nincs a viselkedésemmel.

Gyors búcsút vettem a barátomtól, majd visszahúztam a cipőm. Ezt mondjuk nem szívesen tettem meg. Mégis, hogy feldobjam a naplementét futásba kezdtem. A szél játékosan kapott a hajamba és simogatott. Jólesett az érintése.

Árnyékként suhantam. Észre sem vettem a szempárt, ami egész nap engem figyelt.

Este lett, mire beértem a táborba. Ott azonban egy nem kellemes meglepetés fogadott. Amint átmásztam a falon és leértem a földre egy férfit pillantottam meg. Kyleal néztem szembe. Nem tetszett a nézése és még mindig mérges voltam rá. Az állítólagos gyámom, mi? Általában nem is beszéltünk, ugyan már. Csak ok  volt rá, hogy itt tartsanak.  Az egyetlen oka,  hogy nem szöktem még el, az az volt, hogy fogalmam sem volt hol van Lydia.

- Mit  kerestél ott kint? - faggatott

- Idegesítesz. - néztem jeges  tekintetébe - Ne mondd nekem, hogy nem figyelted még meg,  hogy néha elmegyek. Egyébként meg semmi  közöd a dolgaimhoz. 

Látszott rajta, hogy idegesíti a beszédstílusom. Eldöntöttem,  hogy folytatom, ha már mérgesíthetem valamivel. Bár mielőtt  még megszólalhattam volna egy villámgyors mozdulattal elkapta a kezemet. Egyet fordított rajtam és máris a mellkasánál voltam. Éreztem, ahogy lélegzik és a szívdobogását  is. Rettenetesen dühített. Mit képzel kicsoda ő? Egyentalán nem akarok  ilyen közel lenni hozzá. Igazából minél messzebb, annál jobb. 

- Legközelebb gyere vissza sötétedés előtt, vagy baj lesz. - suttogta a fülembe

- Ugyan kinek képzeled magad, hogy parancsolgatsz nekem? - próbáltam kitörni a szorításából, de nem engedett - Magad se hiszed el, hogy teljesítem, ugye?

- Vigyázz, nehogy véletlenül leöljem a kis szarvas barátodat aztán. - felelte gúnyosan

Van bőr a képén, engem fenyegetni. Ráadásul pont Zainnel. Honnan tud róla, hiszen nem is ismer. Belenéztem a szemébe, de csak ridegséget kaptam vissza. Kifürkészhetetlen volt. Annyira gyűlöltem azt az arrogáns pillantást, amit rám vetett. Éreztem a lenézést és a lekicsinyítést belőle.

- Eressz már el! - kiabáltam rá - Semmi jogod nincs ehhez!

Azzal végre kiszabadítottam magam a szorításából. Hátra sem néztem, úgy futottam el. Úgy tombolt bennem a düh, mint egy megvadult csikó. Sikítani tudtam volna dühömben. Éreztem, hogy pontosan tudja, hogy utálom ha lenéznek és direkt csinálja. Milyen alapon vagyok én kevésbé értékes mint ő? Milyen jogon zsarol a legjobb barátommal? Hogy képzeli  azok után, hogy hagyta, hogy elvigyék Lydiát?

Észre sem vettem, hogy dühömben felcsörtettem a szobámba. Legalábbis csörtettem volna, ha nem üti meg a fülem valami. Egy beszélgetés zaja jutott el hozzám. Először csak egyetlen mondat.

- Híreket kaptam a nőről, akit elvesztettél, Kyle. - ez Luis hangja volt, felismertem

Azonnal  megkerestem a teret, ahonnan a hang jött.  Az ajtóhoz tapasztottam a fülem, a jobb hallás érdekében. A dühömet elnyomta a kíváncsiság és az izgalom. Lydiáról beszélnek, ugye? Ha igen, akkor megérte itt tartózkodnom egy hónapig.  

- Benned soha nem csalódunk Luis,  nemhiába lettél te az  információs emberünk. - így Dante - Legalább hasznos vagy, még ha harcolni nem is tudsz. 

Szóval Luis egy kémhálózatot vezet. Nekem volt igazam, amikor olyan gyanús volt. Ő nem is egy tábornok, csak egy információ gyűjtő. Hiszen a testalkata sem volt alkalmas a csatározásra. A másik kettővel ellentétben ő csak egy kicsit  volt magasabb nálam és nincs is olyan izomzata, mint nekik. Meglehetősen vékony, inkább négy fal közé való volt inkább. 

- Elég. - szólt rá a vörös hajúra Kyle - Itt mindenki okkal van. Nem mindenkinek az a haszna, mint neked. Inkább mondd már el, hogy mit tudtál meg. 

- Egy  Hlobe nevű városban tartják fogva, az ellenséges országban. Abban a bizonyos börtönben.

Fogalmam sem volt, hogy miről beszél, de örültem. Megkönnyebbültem, hogy Lydia életben van. Annak viszont már a gondolatát is utáltam , hogy börtönben kell ülnie. Neki, aki  mindig is imádott a szabad és alatt lenni. Vajon mennyire szenvedhet ott, egyedül? 

- Holnap kora reggel elindulunk oda. - közölte Klye a teendőket - A lánynak jobb, ha nem szólunk róla. Csak útban lenne és amúgy is akadályozna a tervben.

Újra felszínre tört a dühöm. Mi az, hogy nem akarnak magukkal vinni? Mit akarnak Lydiával csinálni, amiben akadályozom őket? Legszívesebben bementem volna és megmondtam volna neki a magamét. Csakhogy jobb, ha nem tudják, hogy mindent halottam. Macska léptekkel mentem el a szobámig és reménykedtem, hogy senki nem látott meg. 

Egész este nem aludtam. Annyira izgatott voltam Lydia miatt. Végre láthatjuk egymást!  Visszatérhetünk a régi, megszokott életünkhöz. Annyit gondolkoztam, hogy észre sem vettem, hogy közben felkelt a nap. Szerencsére az éj leple alatt már mindent összecsomagoltam.

 Most csak egy fekete, arany mintás, keleti ruhát vettem fel. Szabadabb volt benne a mozgásom, mint a rakott szoknyában. A szívemhez is közelebb állt, mint a nyugati ruhák. Fejemre tettem egy olyan kalapot, mint Lydiájé volt. Még fekete szövetet is varrtam rá, hogy eltakarja teljesen az arcom. Magamhoz vettem a katanát, amit hoztam és kiléptem az ajtón. A teljesen fekete szerelésben sokkal könnyebb volt rejtőzni. 

Az erdő felé tartottam, hogy összeszedjem Zaint. Amúgy is arra mentek , akiket követtem. Hiszen ők sem gondolták, hogy nem megyek megmenteni a nevelőanyám. Soha nem hagynám magára, amikor tudom, hogy segíthetek neki.