Az erdő lánya /Szünetel/

10. Fejezet - 𝕀𝕣𝕚𝕤

Egy óra múlva mozgolódás támadt az udvaron. Valaki jött, de csak pár perccel később láttam meg, hogy ki.

Az őreim valószínűleg megsajnáltak, mert egy tíz perccel ezelőtt eloldozták a köteleim. Igazán jól esett végre kinyújtóztatni a végtagjaim. Innentől fogva viszont folyamatosan bámult a két katona. Nagyok idegesített a tekinetetük. Jelen pillanatban minden katonát a pokolra kívántam.

Ekkortájt kezdődhetett a mozgás az udvaron. Kíváncsi lettem, hogy vajon mi vagy ki az. Valaki átszaladt az udvaron, de nem láttam pontosan ki. Valaki, akinek nem kellet volna ott lennie. A nyomában ugyanis három palotaőr futott. Egyentalán nem úgy nézték ki, mint akik barátságból kergetik.

Ez az alkalom töléketes volt, hogy elmeneküljek. Egyszerűen felálltam a ló hátára egy mozdulattal. Ez láthatóan nem tetszett neki, de nem foglalkoztam vele. Leesni úgysem fogok, ebben biztos voltam. Az egyik őrömet gyomorszájon rúgtam, a másikat pedig tarkón ütöttem. Távolról úgy nézhettem ki, mint egy lovastáncos.

Észre sem vettem, hogy valaki igen figyelmesen néz engem onnan. Villám sebességgel ugrottam le a lóról. Ha lovagolni kezdek, túl feltünő lenne. Aztán meg semmi kedvem nem volt már lovagolni.

Boldogan szaladtam arra, amerre láttam,mivel fogalmam sem volt, hogy hol van a kijárat. A futástól felszabadultam, újra éreztem magamban erőt.

Az erdőben is mindig futottam. Bár itt a kő nem esett jól a talpamnak. Sokkal jobban szerettem, ha a fű érintette a meztelen talpam. Most viszont cipő is volt rajtam. Ennek ellenére élvezem, hogy futhatok.

Egészen addig szaladtam, amíg ki nem fulladtam. Aztán zihálva,de boldogan vetettem le magamat a fűre.

Véletlenül pont a kastély kertjében kötöttem ki. Végre növények, végre. A lelkembe béke honolt. Az egyetlen ami zavart, hogy nincsenek állatok.

Ezért nem lesz az ő kertjük soha olyan, mint az igazi természet. Soha nem fogják tudni leutánozni.

Ezt leszámítva örültem, hogy végre valami természetes környezetben lehetek. Csodálkozva álltam fel a fűből. Közelebbről megnézve soha nem látott növények voltak itt.

Felébresztették bennem a kiváncsiságot. Óvatosan lépkedtem a kertben, mint egy félénk állat. Gyengéden simogattam meg a növényeket és emeletem az orromhoz őket. Néhánynak egészen kábító illata volt. Örömmel tapasztalatam, hogy teljesen rendben vannak tartva. Még egy-egy mosolyt is megengedtem magamnak.

Nagyjából fél órát töltöttem el a növények csodálásával. Észre sem vettem, hogy közben valaki mögém osont. Egyszer csak hideg fémet éreztem a hátamon.

- Ki vagy te? - szegezte nekem a kérdést egy féfihang

A szívem egy hatalmasat dobbant.

-Most mit csináljak? - gondoltam magamban