Az erdő lánya /Szünetel/

20. Fejezet - 𝕀𝕣𝕚𝕤

Nagyjából fél órát sétáltam a hidegben és az esőben, közben pedig a hátamon cipeltem a lányt, akivel még csak most találkoztam. Elhatároztam már magam, nem tudott megállítani egy kis eső. A végén már szédültem és a ruhám is teljesen átázott. Vacogott a fogam, de nem adtam fel. Kitartóan lépdeltem a macskaköves, meredek utcákon. Amikor megpillantottam egy fogadó cégérét teljesen elöntött a boldogság. Megcsináltam, meg fogom tudni gyógyítani őt. 

Belöktem a vállammal az ajtót és beléptem a helységekbe. Meleg volt odabenn és száraz. Gyorsan körbepillantottam, hogy mégis hova csöppentem. Rajtam kívül még páran voltak a fogadóban, de ők is el voltak foglalva a maguk dolgával. Csendben ettek vagy halkan beszélgettek egymással. A fogadós azonnal hozzám sietett, amint észrevett. 

- Miben segíthetek? - tette fel a kérdést közben pedig vetett egy pillantást a hátamon lévő  lányra

- Egy 2 ágyas szobát szeretnék kivenni  olyan 3 napra nagyjából. - nyújtottam felé egy adag pénzt

Ő nyájasan elmosolyodott, miután elvette a fizetséget és intett, hogy kövessem.  Néhány figyelő tekintet követett minket, miközben felfelé lépkedtünk az emeletre. A kissé rozogának tűnő épcsőszerkezet néha feljajjdult a súlyunktól. Nem ez volt a legjobb fogadó, amit el  tudtam képzelni, de már annak is örültem, hogy egyáltalán találtam egyet. Hamarosan az emelet is elém tárult. Nagyjából 5 szoba helyezkedett el egymás mellett egy folyosón. A másik oldalon szintén 5- öt számoltam. A mi szobánk volt a legutolsó a folyosón ezen az oldalon. 

A fogadós kinyitotta a szobát majd látván, hogy a kulcsot nem tudja nekem adni, csak letette az asztalra. Ezt követően magunkra hagyott minket, az ajtót pedig becsukta maga mögött. Letettem a lányt az egyik ágyra  utána pedig körbe szemléltem a szobát. Egyszerű volt, de legalább igényes. A bútorzat egy kicsit kopár volt ugyan: egy asztalból két székből ugyanennyi ágyból állt. Viszont nem bántam mivel nem is volt szükségem ennél többre. A szobának az egyetlen, kétszárnyú  ablaka az utcára nyílt. 

A szemle után visszaléptem a lányhoz. Csak leültem az ágyára és néztem őt, miközben azon gondolkoztam, vajon mit élhetett át. Szerencsére a fogadóban volt  kályha a  lenti helyiségben, ezért még itt is kellemes hőmérséklet  uralkodott. Legalábbis jobb, mint ami odakint. A szétázott ruháimat levettem, így egy szál alsóruhában maradtam. A lányról is levettem őket, nehogy még rosszabb legyen az állapota. Sejtésem szerint nem lesz  a legboldogabb, ha majd meglátja. 

Egy ideig néztem az időt aztán már nem bírtam. Próbáltam másra koncentrálni, de újra és úja Lydia jutott eszembe. Azt hiszem soha nem fogok tudni megbocsájtani magamnak ,amiért olyan gyenge vagyok, hogy nem bírtam megvédeni. Annyira felmérgeltem magam, hogy felpattantam az ágyról és a sarokba fordított kardomhoz rohantam. Mérgesen kaptam elő a tokjából és gyakorlatozni kezdtem egy szabad helyen a szobán belül. Fogalmam sem volt, hogy mennyi  ideig csináltam, de  a végén már fájt a karom tőle. Miután egy kicsit lenyugodtam visszadobtam a kardomat a sarokba és leültem az ágy szélére. Hallottam, amint a fa  ágy felreccsent a súlyom alatt. 

Innentől már nem kellett sokat várnom. A lány tíz percen belül magához tért. Természetesen először végig mérte a helyzetet, szemében csupa gyanakvás ült. Vajon hányszor kelt már úgy fel, hogy fogalma sem volt róla, hogy hol van. 

- Mit akarsz tőlem? - vont kérdőre - Miért hoztál ide? 

- Nyugodj  meg, nem akarok ártani  neked. - ismételtem magam

Teljesen felesleges volt, hiszen úgysem bízott meg bennem. Őszintén nem is volt rá oka, hiszen nagy valószínűséggel  nem kedvelt engem. Ezen pedig változtatnom kellett. 

- Azért hoztalak ide, mert beteg lettél. - néztem mélyen a szemébe - Ha ott hagytalak  volna  valószínűleg  már nem lenne esélyed az életre. 

Egy pillanat  erejéig elbizonytalanodott, a szemébe egy másodpercig remény villant. Innentől fogva már tudtam, hogy nyert ügyem van. Csak a szavakkal kell még egy kicsit trükköznöm a bizalma elnyeréséhez.

- Mégis miért tetted ezt? - kérdezte teljesen jogosan

- Mert azt tanították nekem, hogy segítsek azoknak, akiknek tudok. - mondtam ki a nem teljes igazságot

Az igazság az volt, hogy a sebhelye  miatt ahányszor csak ránéztem Lydia jutott eszembe. A szívembe pedig maró  fájdalom hasított. Egyszerűen nem bírtam magára hagyni ezt a lányt. Amikor először meg láttam a sikátorban azonnal átláttam az álcáján. Megláttam az összetört, elhagyatott kislányt a hideg, érzéketlen maszk mögött. Úgy éreztem ha őt is cserbenhagynám nem bírnék többé Lydia szemébe nézni. Már most is végtelenül szégyelltem magam miatta.

- Nem igazán akarok hinni neked, de valami mégis azt súgja, hogy megtehetem. - szakított ki az önmarcangolásból a lány

- Hidd el nekem, az  a valami nem hazudik neked. - mosolyogtam rá - Bennem bízhatsz, nem foglak elárulni. 

- El sem tudod képzelni, hogy hányan mondták már ezt nekem és mégis elárultak. - jegyezte meg csendesen, szinte nem is hallottam

Úgy döntöttem, hogy erre inkább nem felelek, mert  látszólag nem bízott a szavakban. Helyette inkább közelebb hajoltam hozzá és egy hirtelen mozdulattal átöleltem.  Adtam neki valamit, amit eddig nem sokat kaphatott, ha egyáltalán kapott. Ezt a dolgot pedig úgy hívják: szeretet. Ez volt az a pont, amikor végre sikerült megtörnöm a jeget. Egy pillanatra ledermedt, aztán megszorította a derekam, a hasamba fúrta az arcát és mély, szívből szóló zokogásba kezdett. Én mivel mást nem tehettem, simogattam a hátát közben pedig nyugtató szavakat duruzsoltam a fülébe. 

A könnyei átáztatták már a ruhámat, mire lenyugodott. Vörös, kisírt szemeit rám emelte és várt tőlem valamit. Fogalmam sem volt, hogy mit szeretne ezért inkább a táskámhoz léptem és kivettem két ruhát. Az egyiket felé nyújtottam és intettem, hogy vegye fel. Az alsóruháink már megszáradtak ezért ideje volt rétegeket felvenni. 

- Még a végén még betegebb leszel. - fűztem hozzá

Ő hálásan elfogadta és felvette  az ajándékom. Ekkor döbbentem rá, hogy még  a nevét sem tudom. 

- Hogyan szólítsalak? - fordultam felé

- A nevemre vagy kíváncsi? - kérdezte bizonytalanul

Válaszként csak bólintottam neki.

- Nekem nincs nevem. - jött a szívszaggató válasz 

Inkább nem firtattam, hogy miért nincsen neve. Úgy gondoltam, jobb ha nem hánytorgatom fel a múltját. Elhatároztam, hogy elnevezem és ezzel a névvel együtt adok  neki egy új életet. Nem kellett sokáig agyalom a nevén. 

- Rosalie. 

- Hogy mondod? - nézett rám értetlenül 

- Szeretnéd, ha mostantól így hívnának? 

- Gyönyörű név, nagyon tetszik. - csillant fel a szeme - Végre nekem is lesz saját nevem. 

- Örülök, hogy tetszik. -  mosolyogtam rá

- Cserébe, amiért adtál nekem nevet és megmentettél elmesélek neked mindent. - ajánlotta fel - Azt is, hogy miért próbáltam megölni őt. 

Kissé meglepett, de boldog voltam. Végre megnyílt nekem. Leültem mellé az ágyra és hallgatni kezdtem a történetét.