Az erdő lánya /Szünetel/

18. Fejezet - 𝕂𝕪𝕝𝕖

Ne haragudjatok, hogy megint ilyen soká jön a fejezet. Az igazság az, hogy elkezdődött a suli és elég sokat kell vele foglalkoznom. Nem tudok most annyira az írásra koncentrálni. A jövőben sem tudok garantálni semmit, sajnálom. Valószínűleg  várnotok kell majd... 

Már egy hete úton voltunk. Nem  egyszerű napokat éltünk meg. A katonáink közel sem hozták azt a menetidőt,  amit elvártunk volna tőlük, nem a tervezett tempóban haladtunk. Kénytelenek  voltunk rövidíteni az alvásidőt és a szüneteket. Ennek köszönhetően csak romlott a hangulat. Nem mintha a hangulat  jóléte lett volna a legfontosabb feladatunk. 

Az időjárás sem volt kedvező. Három napja folyamatosan zuhogott az eső. Ez  is rontott mindenki kedvén és akadályozott minket. A lovak gyakran megcsúsztak, ezzel pedig rövid pánikokat okoztak. Nehéz volt az út, de megtettük.

A 8. Nap reggelén végre megláttam a várost, ami az úti célunkként szolgált. Megkönnyebbült szívvel jeleztem a pihenőidőt. Végre vége a kínos utazásnak. Egy pár óra alatt feloldódott a feszült hangulat. Az ideiglenes tábort bejárata a beszélgetés zaja. Mi, tábornokok pedig egy nagy, megbeszélésre szolgáló sátorba vonultunk.

- Most hogyan tovább, Kyle? - kérdezte Dante

Szokás szerint lazán, félvállról vette a dolgokat. Lábait feltette az asztalra, láthatóan nem törődő viselkedése volt. Nem is értem, hogy miért kérdezte, hiszen úgysem érdekli. Mindig is ilyen volt. Nem érdekelte, hogy más mit akar, csak a saját véleménye. Ezek szerint pedig mindig mindent igyekezett a maga javára fordítani.

- Természetesen bemegyünk a városba, de először csak mi. Felesleges magunkkal vinni a katonákat. Csak útban lennének és nem tudnánk rendesen felderíteni. Ezen kívül jobb, ha nem keltünk feltűnést, hiszen nem a saját országunkban vagyunk.

- Nekem aztán mindegy, hogy mit csinálsz, csak ne legyél útban. - vetette oda nekem Dante

Mégis ki a fenének fiszi magát? Jobb, ha velem nem beszél így.

- Hahh? - mordultam fel - Inkább te leszel útban.

- Fejezzétek be, kérlek. - lépett közbe Luis - A lényeg, hogy a feladat el legyen végezve.

- Ezúttal hallgatok rád, van jobb dolgom is. - morgott Dante

Nem kellett sok idő és összeszedtük magunkat,indulásra készek voltunk. Úgy egyeztünk meg, hogy Luis a táborban marad, hogy fenntartsa a katonák közötti rendet. A lehető legrosszabb párosításban, én és Dante együtt mentünk a városba.

Természetesen az eső is esni kezdett. A lovaink pedig újra és újra megcsúsztak. Senkinek sem volt jó kedve,csendben lovagoltunk. A lovak patájának zaja és az esőcseppek hangja volt az egyetlen a néma csöndben. Szerencsére nem volt túl messze a város. De közel sem tűnt olyan rövidnek az út, mint amilyen a valóságban volt. 

Mindenesetre csak megláttuk a várost.  Nem volt nagy, viszont annál sűrűbben álltak a házak. Az esőtől eddig sem lehetett tisztán látni, de most aztán különösen nehéz volt bármit is kivenni. Egy három perc sem kellett, hogy a város sikátorlabirintusában találtuk magunkat. Azt már eleve furcsának találtam, hogy egyetlen kapuőr sem volt, aztán pedig az utcán sem tartózkodtak sokan. Csak egy-egy ember sietett a dolgára, de ők is szinte láthatatlanok voltak. Az eső függönye jótékonyan takarta el őket.

- Itt meg mi a fene történt? - mordult fel mögöttem Dante

- Kellett neked megszólalnod, már azt hittem nem vagy itt. - jegyeztem meg halkan - Fogalmam sincs, de ki fogom deríteni. - ezt már hallhatóan mondtam

Elindultunk az utcákon, rendszer  nem volt benne, csak mentem amerre éreztem, Dante meg követett. Biztos azt hitte, hogy én tudom az utat. Nemhogy az utat nem tudtam, azt sem, hogy hova kéne mennünk. Először egy fogadót kéne talán találni, ahol meg tudunk szállni. Vagy előbb információt kéne gyűjteni? Fogalmam sem volt. Annyira belemerültem a gondolataimba, hogy észre sem vettem azt az árnyékot, ami a nyomunkba szegődött. Dantenek a nemtörődöm stílusával pedig meg sem fordult a fejében a gondoltat, hogy valaki esetleg követne minket.

 Egy órája bolyongtunk már. A lovainkról leszálltunk, hiszen így könnyebben észrevehettem az ( egyébként nem  létező) apró különbségeket. Nem tudom, hogy ki tervezte ezt  a várost, de egész labirintust sikerült faragni belőle. Az eső egyre jobban esett, már eléggé  átáztunk és vágytam már egy kis melegségre. Ráadásul lebetegedni sem szerettem volna. Egy pillanattal később a semmiből a lovam megbolondult. Bakolt egyet és megpróbálta kitépni magát a kezemből. Megfordultam,  hogy fékezzem. Elterelődött a figyelmem az amúgy sem jól látható útról. 

Az az árny, aki eddig követett, kihasználta az alkalmat. A legközelebbi sikátorból tört elő. Egyenesen felém tartott és feltehetőleg egy tőr csillant meg a kezében. Ezen kívül semmit sem láttam belőle. A testét köpeny takarta az arcát pedig egy maszk, amit nem láttam rendesen. Annyit viszont ki tudtam venni, hogy meglehetősen alacsony volt. 

Olyan gyors volt, hogy nem volt időm reagálni. Éppen csak megfordultam Dante kiáltására. Egyenesen felém tartott. Alapjában véve játszva kivédek bármilyen támadást, de ő hátulról támadt és meglepetésszerűen. Ráadásul a figyelmem is  elvonta az az átkozott ló. Dante pedig túl lassú volt és túl messze állt ahhoz, hogy segítsen. Bár már az is kétséges, hogy gondolt-e arra, hogy segítsen.

Csak néztem,ahogy a köpenyes alak felém tart kezében a fegyverrel, ami pár percen belül halálos csapást fog nekem adni. A  háztetők felől azonban még egy személy lépett a színre. Gyorsabb volt, mint a villám és pontosabb, mint egy vipera. Az égből csapott le, akár a ménkű. Fél perc alatt közöttem és a támadó között termett. A keskeny derekából és a vékony testfelépítéséből egyből leszűrtem, hogy nő.  

Ekkor a köpenyes már csak karnyújtásnyira volt  tőlem. Előre lendítette a pengét és szúrt.Ebben a pillanatban, mintha lelassított volna az idő. Mindent lassítva láttam magam előtt. A tetőről érkező személy csupasz kézzel kapta el a tőrt. Erősen szoríthatta, mert kiserkent a vére. Az esővel egybeolvadva csöpögött le a földre, miután végigcsorgott a kezén.

Melegség futott át rajtam , nem fáztam többé. Egy olyan érzés kerített hatalmába, amit eddig nem ismertem. A vérem szinte forrt a szívem pedig őrülten dobogott. Számomra, aki felé soha senki nem mutatott érdeklődést lehetetlen volt, hogy bárkit is érdekeljen az életem. Soha senkit nem érdekelt eddig, hogy élek-e vagy halok. A nő cselekedete a szívemig hatolt és áttört a köré épített jeges falon. 

 Ezt követően a két személy harcba kezdett. Az idő meg visszaállt a rendes kerékvágásába. A köpenyes a  tőrrel vagdalkozott, míg a másik fegyver nélkül harcolt. Nem éreztem igazságosnak ezt a küzdelmet, de látszólag az volt. Hiszen én, akinek jó szeme van az ilyesmihez egyből észrevettem a harcos mozdulataikat. A tetőről érkező nőjé pedig meglehetősen ismerős volt, de azt sehogy sem tudtam kitalálni, hogy honnan.

 Mindenesetre egyértelmű volt, hogy ő az erősebb. A másiknak viszont sok piszkos trükk volt a harci stílusában. Olyan gyorsan harcoltak, hogy nehéz volt követni őket, főleg ebben az időben. Azt viszont láttam , hogy szépen lassan a nő kerül ki győztesen. Mondjuk ez várható volt. A köpenyes támadónak is be kellet ezt látnia, ha tetszett neki, ha nem. Látta a helyzetet, ezért inkább menekülőre fogta. A tetőről érkező nő pedig azonnal üldözőbe vette. Egy pillanat alatt mindketten köddé váltak, mintha itt sem lettek volna. 

Én meg csak álltam az esőben és valami folyt le az arcomon, ami biztos csak az eső volt.  Létezik ember, akit érdeklek. Akit zavarna, ha eltávoznék az élők sorából.  Annak a bizonyos személynek fogalma sem volt, hogy milyen mélyre hatolt a cselekedete a  fagyos lelkemben. Akkor, abban a pillanatban célt találtam magamnak. Meg fogom keresni ezt a nőt és magam mellé veszem.