Vele született sors (Előzmény Könyv) (𝑯𝒂𝒓𝒓𝒚 𝑷𝒐𝒕𝒕𝒆𝒓 𝒇𝒇.)

🥀 𝐗𝐕𝐈𝐈. 𝕮𝖍𝖆𝖕𝖙𝖊𝖗 🥀

Cesarielnek még volt ideje a Potter család érkezése előtt, így ahogy visszaért Angliába, a Stonehenge-hez sietett, hogy megidézze az utolsó isteneket, akikkel beszélni akar. Keresett egy nagyobb kőtömböt, megvágta a tenyerét és a vörös, hömpölygő vérét használva rajzolt pár szimbólumot a kőre. Elmormolta az idézéshez szükséges szavakat, majd leült a fűbe és várakozott. Pillái lassacskán csukódtak lefelé, feje oldalra bukott és az álom butító ködje lassacskán átvette felette a hatalmat. A lány vállát egy bot kopogtatta meg, mielőtt átléphetett volna az álmok világába. Szemei gyorsan pattantak ki és feltápászkodott a földről. Előtte Dagda, a gyógyítás istene és Carman, a fekete mágia istene állt. Az előbbi rosszalló tekintettel nézett Cesarielre. Hosszú barna haja hullámosan fogta közre mogorva arcát, melyen kék festékcsík húzódott végig. Nagydarab teste volt, melyet viking stílusú ruhák borították. Kezében ott lógott a furkósbotja. A mellette lévő személy vékony volt és eszméletlenül magas. Fekete csuklyás köpenye miatt semmi más nem látszódott belőle. Cesariel elmosolyodott egy pillanatra, mikor eszébe jutott, hogy egykor ő is hasonlóképpen lépett az emberek közé. Most viszont csapzottnak és megtörtnek nézett ki.

-Elnézést, nem akartam elaludni.

-Lényegtelen. Miben lehetünk segítségedre?

-A közelgő háborúba keresek szövetségeseket - húzta ki magát a lány, hogy ne nézzék szerencsétlen, esetlen hölgynek.

-Értesültünk róla, hogy erőket gyűjtesz. Gondolod, hogy így van esély a győzelemre? - vonta kérdőre Cesarielt Carman. Fekete köpenye elrejtette arcát, így a lánynak csak tippelgetni tudott, illetve a hangejtésekből következtetett, hogy az előtte álló istennő gúnyt űzött belőle.

-Biztos vagyok benne. Elvégre megteszek érte mindent, mielőtt távozom innen. Erre áldozom fel életem utolsó napjait. Nem bukhatok el.

-Rendben, őszinte leszek - sóhajtott nagyot Dagda a drámai hatás kedvéért. -Ám bár vonakodok az ötletedtől, hiszen ez nem több, mint esztelenség, mellyel egyenesen a falnak rohansz, ráadásul fejjel, mégis minden tiszteletem a tiéd, hogy még most is küzdesz. Mint főisten, ezennel megígérem neked, hogy a sors társai leszünk a harcban. Minden isten, akik a hatalmam alatt állnak őt védik és segítik. Emellett az én erőm és Carman erejének egy töredéke az övé.

A karkötőre felkerült Dagda nyolc ágú furkósbot jelképe és Carmen fekete holló szimbóluma.
Cesariel hálás volt, lelkesedése viszont kicsit alábbhagyott, mikor a két isten távozott, helyükbe pedig nem várt vendégek léptek. Egyik pillanatról a másikra émelyegni kezdett. Körülötte a talaj megrepedt, az ég sötét színbe borult és olyan hideg lett, hogy a lány lehelete fehér hömpölygő foltot hagyott maga után. A talaj felől fekete füst szállt fel és két emberi sziluett alakot formált meg, míg nem hús-vér testekké váltak. Cesariel tudta kikkel áll szemben, így a kényelmetlenség érzése cikázott végig rajta.

-A kedvenc unoka húgom - lépett elő egy sápadt bőrű, vézna testalkatú, hosszú, ám kócos és ápolatlan hajú férfi. Fekete szemei elütöttek a hófehér arcától, alatta pedig sötét karikák húzódtak, ezzel kicsit egy halottra emlékeztette a lányt.

-Van neked olyan, hogy kedvenced, testvérem? - vonta fel a szemöldökét a másik kéretlen vendég. Fivérével ellentétben ő kellően izmos, jóképű és igényes volt. Napbarnított bőrével tökéletesen festett barna, rövid hajához, zöldes-kék szeme pedig nyugodtságot tükrözött.

-Atroposz mindig is az volt, Poszeidon. Ahogyan neked is, ne is tagadd.

-Neked csak amiatt, mert tartottál tőle - fonta keresztbe a tenger isten a karjait.

-Jó okom volt rá. Hiszen ő egy moira. Akármennyire is rossz bevallani, az alvilág isteneként is van tőle félni valóm. Bele tud szólni a jövőmbe, tudod amiatt a sok erő miatt - hadonászott a kezeivel Hádész, majd lemondóan legyintett, mikor a testvére csak megforgatta a szemeit.

Cesariel már fáradt volt, alig volt ereje, így kénytelen volt félbeszakítani a két civakodó fivért, ha még aznap vissza akart jutni a professzorhoz.

-Tudok valamiben segíteni? - tette fel a kérdését, miközben oldalra seperte a szemébe lógó barna haját. Ugyan Poszeidon szeme megakadt azon, hogy a lány hajkoronája régen ezüstszínben pompázott, mára már csak alig tíz centi maradt meg a régi színből Cesariel hullámos hajvégeinél, mégsem tette szóvá.

-Te nem, de mi tudunk neked - húzódott Hádész szája ravasz vigyorra, mire a moira lány tekintete értetlenné vált. Az alvilág istene elkomolyodott, majd elhúzta a száját. -Jaj, csiripeltek ezt-azt a madárkák. Egy kis sebről, amit a kedvenc háború istenünk csinált, egy varázsló háborúról és hogy segítségre van szükséged.

-Boldogulok egyedül is.

-Igen, biztosan. Végtére is az Egyiptomi kis kiruccanásod is erről tanúskodik. Hogy van Anubisz barátod?

-Megvan, köszöni szépen - szórtak villámokat a lány szemei, mire Hádész elnevette magát.

-Rendben van, térjünk a tárgyra. Téged bírunk, Árészt kevésbé, ezért szeretnénk neked segíteni az erőnk egy részével - hadarta sietősen Poszeidon.

-Fogadd ezt amolyan ajándékként a nagybátyádtól - kacsintott az alvilág istene.

Cesarielnek esélye sem volt megszólalni, mivel a fivérek amilyen gyorsan jöttek, úgy távoztak, ám hátra hagytak egy-egy kis medált a karkötőn. Egy sisak, mely Hádész jelképe volt és egy háromágú szigony Poszeidont szimbolizálva. Ám volt rajta valami más is. Egy apró, fekvő sakál medál.

A lány alatt a lába megremegett, majd összecsuklott. Bal kezével beletúrt sötét hajába, miközben a másikkal az karkötőt szorította a mellkasához. Patakként ömlöttek a könnyei, de zokogásának semmi hangot nem adott. Csendben sírt, miközben mérhetetlenül hálás volt az egyetlen barátjának, hiszen Anubisz minden szó nélkül a segítségére sietett. Cesariel boldog volt. Valószínűleg halála előtt utoljára, mégis szíve repesett az örömtől.