Telarisz

A két arcú érme

- Mi járatban itt ilyen későn fiatalok? - kérdezte jókedvűen az öreg.

- Segítség kellene. Nem tudja esetleg, merre van a Talaki út? - Kövessétek a főutat addig, amíg el nem érkeztek egy majdnem akkora kapuhoz, mint amilyenen bejöttetek a városba. A Talaki út külön el van választva fallal a város többi részétől. A bejáratát fegyveres őrzők védik.

 - Köszönjük a segítséget. - mondtam majd miután hátat fordítottunk, az öreg utánunk szólt. - Vigyázattok kikkel üzleteltek. Azokat, akik ott élnek, nem érdekli más csak a saját meggazdagodásuk. Nem számít nekik, hányan halnak meg, amíg arany húzza a zsebüket. Egyébként a lány hol van? - Attila elindult előre, majd maga után rántott engem is. Nem akartuk belekeverni a dologba. Miközben sétáltunk, már alig volt pár ember az utcán. Az öreg útba igazítása jó volt, megtaláltuk a kaput, amiről beszélt. A bejárat előtt két őr állt, mind a kettőjük kezében egy hatalmas kard volt, aminek az éle le volt törve. Teljes páncélzatot viseltek. A mellvértjükön ugyan azok a kígyók voltak, mint amik a bíró nyakláncán ékeskedtek. Az arcukat sisak fedte el, aminek a rostélyán láttak ki. Odamentünk az őrzőkhöz.

 - Mit akartok? – ellenségeskedett a kapuőr.

 - A bíróhoz jöttünk, elvégeztük a feladatunkat. Jöttünk a jutalomért! - válaszolt Attila.

 - Milyen feladatot?

- Mondjátok meg neki, hogy a lánya miatt jöttünk. Elvégeztük azt a feladatot, amit a banditák nem tudtak. - mondta Attila felvágóan.

- Már értem. Azonnal szólunk az urunknak. - mondta majd hármat kopogott a bejárati kapun és beengedték. Rövid várakozás után a bíróval tért vissza.

- Hol van a lányom? - kérdezte a bíró önelégülten a lováról.

- Helyesebb volna a kérdés, ha azt kérdeznéd, hogy hol vannak a lányod hamvai. - szólal fel Attila büszkén.

 - Ezt nem igazán értem!

- Azt mondtad, hogy mentsük meg, mikor a malom közelébe értünk a banditák megtámadtak, ezért megöltük a banditákat. A lány elmesélte mit látott, és hogy mennyit fizetne az apja a haláláért. Nem haboztunk, azonnal átdöftük a szívét. Nem szenvedett és el is takarítottuk a holtestét.

- Mit mesélt? – Ekkor a bíró önelégült mosolyát, felváltotta a félelem. De nem tartott sokáig. Ismételten felöltötte a büszkeség maszkját. Aggódó tekintetét, mintha a szél fújta volna el. Újra úgy tekintett ránk, mint csótányokra a saját csarnokába. - Már csak azt nem értem, mért jöttetek ide. - kérdezte a bíró.

 - A fizetségért, mi másért?

- A leány ékszerei voltak a fizetség! - jelentette ki a bíró.

- Semmilyen ékszert nem találtunk, valószínűleg elrejtették és a sírba vitték a titkukat. De mázlid van, mert szerények vagyunk. Csupán nyolcvan arannyal is megelégszünk. - nyújtotta a kezét Atti. - És mi lenne, ha szimplán csak megöletnélek titeket?

- Mondta a bíró, majd az egyik őre Attila mellé lépett. - Amint elég közel ért Attila gyűrűje felvette a kard alakját azután az őrzőt a rostélyán keresztül ledöfte. Miután kihúzta a kardját a férfi fejéből az eldőlt, mint egy zsák.

- A banditákkal is végeztünk, veletek sem lesz nehéz. Egyébként emlékszel, volt velünk egy lány is. Az ő feladata az, hogyha velünk történne valami, szétkürtölje az egész városban és még azokon is túl, hogy mit tettél. - vigyorgott fenyegetően Attila. A bíró felemelte kezét majd az őrzők megtorpantak és hátrálni kezdtek. A köpenye mögé nyúlt, majd elővett egy teli tarisznyát, amit odaadott az egyik pribékjének, aki átadta azt Attilának.

 - A tarisznyában százhúsz arany van. Mennyetek és sose gyertek ide vissza! - parancsolt ránk a bíró.

 - Már itt sem vagyunk. - mondta Attila azután elhagytuk a Talaki utat.

- Nagyon kicsin múlott az, hogy megtámadjanak. Tudod, hogy mit tettél? - álltam meg sétálás közben.

 - Muszáj volt, ha megtudják, hogy nem vagyunk elég erősek ahhoz, hogy megvédjük magunkat, biztosan megtámadnak. Megúsztuk az a lényeg! És rengeteg pénzünk lett úgy, hogy még az ékszereket sem adtuk el. - mondta boldogan.

Visszatértünk a város kapujához, majd újra előhívtam a griffem, amivel az iskola felé vettük az irányt. Miközben visszamentünk a kastélyba, felmerült az a kérdés, hogy mi legyen az arannyal. Attila felvetette azt az ötletet, miszerint Necrának adjunk két aranyat a többit pedig tartsuk meg. Először vonakodtam az ötlettől, de be kellett látnom a mi előre jutásunk fontosabb volt, ugyanis még csak néhány napja ismerjük Necrát. Már nagyon késő volt, mire elértünk az iskolához. A hold a legmagasabb ponton helyezkedett el az égen. Az éjszaka csendjét egyedül a farkasok vonyítása törte meg. A kastélynak csak néhány ablakán szűrődött ki fény. Berepültünk az iskola udvarára, majd miután leszálltunk a griffemről, elengedtem azt. Ezt követően elindultunk a szobánkba. Szerencsére a kastély bejárat nyitva volt, így gond nélkül be tudtunk menni. Reggel korán keltünk. Megkerestük az osztályfőnököt, hogy meg tudjuk hol található a gyengélkedő. Még úgy is, hogy elmondták hova kell menünk, sok idő volt megtalálni. Pont reggelizés volt a betegeknek, és az ápoló vitte a reggelit. Elkértem Necra reggelijét és bevittem neki. A helység, ahol ápolták a sérülteket, kimondottan nagy volt. Tizennyolc ágy volt összesen. Az ablak melletti ágyon feküdt. Mikor odamentünk hozzá, az arcán látszódott, hogy örül a látogatásunknak. Odaadtam a reggelit neki amit letett azt az ágyra.

- Sziasztok. – Köszönt nekünk vidáman.

 - Hogy vagy? - kérdeztem.

 - Azt mondták, már délután kiengednek. Egyébként,mi lett a lánnyal?

- Elég bonyolult az a lényeg, hogy jó kezekben van. Kis híján belehaltál a sérülésbe. Hogy engedhetnek ki ilyen korán? Erről jut eszembe ez a tiéd. - mondta Attila majd átadta a két aranyat és a fiolát, amit a druidától kapott.

- Köszönöm, de nem fogadhatom el! Nem voltam hasznos a küldetésen, sőt még hátráltattalak titeket. – fordult el tőlünk Necra.

- Tartsd meg megérdemled. Te is a csapatunk része vagy. – miközben ezeket mondta neki nagyon szégyelltem magam. Még csak a szemébe sem voltam képes belenézni. - Amúgy, az a fiola varázserővel bír képes meggyógyítani az embert. - terelte a témát Attila. Beszélgetés közben egy nő jött oda hozzánk, aki azt mondta, hogy most lesz Necra utolsó vizsgálata ezért mennünk kellet. Kijöttünk a gyengélkedőből.

- Én megyek a városba eladni az ékszereket. Hozzak neked valamit? – kérdezte Attila

 - Nem kel! - Válaszoltam mogorván. - Ha keresnél az arénába leszek. - a szóváltás után szétváltunk és ki-ki ment a saját dolgára. Ahogy közeledtem az aréna felé, meghallottam négy srácot beszélgetni. Arról volt szó, hogy a legtöbb S-es meg sem érdemli, ezt a magas rangot, csak azért vannak ott, mert a szüleik elég befolyásosak és gazdagok. Bementem utánuk, majd távolabb mentem tőlük az aréna egyik sarkához, hogy egyedül tudjak lenni a fegyveremmel. Az aréna óriási volt, 2-3 ezer ember simán beférne. Becsuktam a szemem és próbáltam megszólítani Triont.

- Nemrég felajánlottad, hogy segítenél a gyakorlásban és most van egy kis időm, ezért a segítségedet szeretnem kérni, hogy erősebbé válhassak.

 - Miért akarsz erősebbé válni? - kérdezte Trion hangja a fejemben. - Meg akarom védeni a barátaimat. - ekkor mutatkozott meg személyesen. Egy magas férfi erős testalkattal. A felső testén lévő sérülések vörösen izzottak mint a parázs.

- Valóban elég szánalmas volt, hogy csak néztél ki a bamba fejedből míg a társadat majdnem megölték. Meg egyébként is, milyen barátokról beszélsz? Ha jól hallottam képes voltál belehazudni annak a lánynak a szemébe, csupán néhány aranyért.

- Attila vett rá arra, hogy belemenjek!

- Kölyök. Mi fegyverek képesek vagyunk betekinteni a ti elmétekbe, érezük amit ti. Tisztán láttam, még csak meg sem próbáltál ellenállni. Ne próbáld nekem előadni magad, semmivel sem vagy több, mint az a bíró, aki megölette volna a saját lányát. Tényleg azt várod el, hogy egy ilyen emberrel megosszam a hatalmamat? – miután ezt elmondta, visszatért a kardba.