Telarisz

A háború szele

Három hónappal ezelőtt:

Szóval itt élsz? – álltam egy hatalmas fogadó előtt. Sétabotom tetejét markolva lassan besétáltam a fogadóba. Szemlátomást nem igazán fogadtok szívesen – halkult el a zene az összes bent levő emberel együtt az érkezésem pillanatában. A sétapálcám koppanása volt az egyetlen hang ahogy közeledtem a fogadóshoz.

- Szép napot. Khlim Wardot keresem. Meg tudná mondani hol van? – kérdeztem a fogadóst.

- Üdvözlöm, Alador mester! – hajtotta meg fejét - Kövessen kérem. – nyitotta ki a háta mögött lévő ajtót. Felvezetett a legfelső emeletre, ahol az utolsó szobához vitt. – Itt is volnánk uram. – mutatott remegő kézzel az ajtóra.

- Köszönöm.

- Engedelmével. -hajólt meg ismét majd visszaindult a bár pultja mögé.

Benyitottam az ajtón, ami mögött ott volt Khlim egy asztalnál négy társával. Azok amint beléptem fegyvert ragadtak és nekem támadtak. Nincs most kedvem hozzátok – koppintottam, aminek hatására mind a négyen hamuvá égtek. Odamentem az asztalhoz, aminél ültek és helyet foglaltam.

- Igazgató úr! – vigyorgot rám – Butusok úgy látszik nem ismerték önt. – nézett végig a hamun, ami a földön maradt - Mi járatban itt szerény kis hajlékomban?

- Hadjuk a színészkedést. – markoltam bele abba a rengeteg aranyba, ami ki volt szórva az asztalra - Tudtad, hogy ide fogok jönni. Épp ezért hívtad ide az előző munkádból életben maradt kollégáid. Valószínűleg azt mondtad nekik el akarom venni a részüket ezért támadtak meg. Mind ezt persze csak azért, hogy te megtarthasd az egészet magadnak. – hullajtottam vissza a markomból az aranyat.

- Nem vártam öntől kevesebbet. – ült le velem szembe. Ekkor előjött a valós személyisége. A smaragdzöld szempár tekintette fagyos volt akár egy zord tél. – Mit akar? Nem hiszem, hogy szüksége van a szolgáltatásaimra.

- Hatalmas háború közeleg. Nem tudom mikor tőr majd ki, de egy biztos, pusztítóbb lesz minden eddiginél, amit csak feljegyzett a történelem. – meg sem ingott mikor ezt mondtam.

- Én is érzem. – nézett ki az ablakon - Közeleg valami sötét. Fogalmam sincs, hogy mi vagy ki az de napról napra erősödik. Ez ügyben keress?

- Úgy van. Szeretném, hogy segíts felkészíteni a tanulóimat.

- Kölyköket akar bevonni a harcba? – ráncolta össze a homlokát.

- Szó sincs róla. De ha eljön az idő meg kel védeniük magukat.

Rám nézett majd bólintott egyet így adva tudtomra, hogy elfogadta a felkérést. Nyitottam egy kaput egyenesen a Benzsei sivatagba, ahol megtalálható az alsó világ kapuja. Bármerre tekint itt az ember nem lát mást csak a végtelen homoktengert, amely szüntelen perzsel. A kapu hollétéről nagyon kevesen tudnak pusztán az uralkodok, valamint néhány bizalmasuk és persze én. Amikor először feltűnt ez a sötét erő, azonnal feltört a kapu védő pecsétje, így szabad átjárása van a lenti sötét lényeknek a mi világunkba. Az átjáró azóta iszonyatosan nagy erőt sugároz magából azt is rebesgetik éjszakánként az itt elhunytak feltámadnak és gyilkolnak. Hol egymást hol pedig azt a szerencsétlent, aki valamiért idetéved. A kaputól nem mesze teleportáltam így hamar odaérve megpillantottam, hogy a köré épített oszlopok, amelyek a varázslatot tartalmazták ripityára törtek. Ha már itt vagyok ezt is megoldom. De előbb elintézem amiért jöttem. – lépett ki a kapuból Drálír nagy ásítások közepette.

- Igazgató úr? – vakarta meg tarkóját – Mit keress itt? Talán harcolni szeretne? – szélesedett ki egy hatalmas vigyor az arcán.

- Nem, ami azt illeti a segítséged kellene. Szükségem lenne a képességeidre az iskolában, mint tanár. – meghalva ezt röhögésbe kezdett.

- Mégis mért tennék ilyet? Talán már elfeledte mit is tettem? – ült le az egyik kitört oszlopra.

- Nem. Hiszen az én hibám volt. Talán, ha jobban figyeltem volna rátok C-sekre meg sem történik mindez. Akkor elbuktam, mint tanár. Segíts nekem, hogy most megvédhessem a diákjaim. – ültem le mellé – És mert a szavamat adom rá, hogy olyan küzdelmekben lesz részed a közeljövőben, amikbe talán belehalsz.

- A jövő tele van nagy küzdelmekkel. – nézett az átjáróra – Ez még csak a kezdett. Az, ami ezt csinálta veszélyesebb talán még önnél is. – fordult felém – Elvállalom a munkát. Legalábbis addig amíg meg nem unom. A múltban történtekhez pedig, önnek semmi köze.

- Bárcsak igazad lenne. – álltam fel mellőle. Összecsaptam a kezeimet, ami után minden törmelékdarab zöld lett és lassan vissza épült minden a helyére. – Akkor majd az iskolában találkozunk. Ne késs. – teleportáltam vissza az irodámba.