|Bíborvörös Vágyak|

Második rész

⚜Damien⚜
_________________

A falka egy kétszintes faházban élt. A házat a falka régi alfája építette. Inkább hasonlított egy vadászházhoz, amit a vadászok használnak alvásra amikor hétvégente a vadászattal foglalkoznak. Ezt a házat is szerettem. Az akusztikája és a berendezése is elképesztő volt. A nappali tágas volt, mindenhol fotelek és téglával kirakott falak húzódtak. A falakon régi festmények, a foteleken bundák lapultak. A lakás alatt egy tágas edzőterem helyezkedett el arra a célra, hogy edzünk. Szükségünk volt a dühlevezetésre. Ez hasznos és hasztalan is volt. Amikor egy farkas mérges akkora erővel bír, hogy még a másik sem tudja őt megállítani. Tőr és zúz, aminek a lényege a dühlevezetés.  Az edzőterem egyik láncra rögzített bokszzsákot püfölte. Barna bőrén fénylett az izzadság, az izmai minden ütés közben kirajzolódtak.  Will volt az én jobb kezem. Miután megöltem az alfát, aki átváltoztatott engem, én kerültem a tápláléklánc tetejére, ami rengeteg felelőséggel járt. Sok dologban nekem kellet döntenem és a legerősebbként jogomban állt parancsolni és helyre tenni annak az eszét, aki elveszti maga felett az irányítást. Összesítve nem mondanám magam rossz vezérnek, de nehéz egy olyannak parancsolni, aki a saját erejét nem képes irányítani.

- Mégis mit képzel magáról ez a Dragomír? - összeszorított szájjal ütötte a zsákot, ami jobbra és balra hajolt. Az ütése ereje hatalmas és veszélyes volt. – Mégis, hogy mer így beszélni az alfa előtt?! – pillantott a szemembe. Felsóhajtottam. Összefontam magam előtt a kezem és oldalra biccentettem a fejem. – Bocsánat – sütötte le a szemét. – Ne haragudj csak nem szoktunk hozzá ahhoz, hogy valaki tiszteletlenül viselkedik a közeledben – kezét a zsákra helyezte, karjával letörölte az izzadt homlokát.

- Nem haragszok rád! Csupán annyit kérek, hogy fékezd magad – tártam szét a kezem. – Csak egy hónapja vagyok alfa. Még nem tanultam meg a szabályokat, de igyekszek a legjobb lenni és vigyázni rátok. Cserébe annyit kérek, hogy bízzatok bennem - tettem a vállára a kezét. – Összehívom a többieket. A nagy asztalnál találkozunk – vágtam zsebre a kezem. Will utánam kiabált, ezért a fa ajtó előtt megtorpantam, hogy a szemébe tudjak nézni.

- Nagyon jó vezető vagy! Tisztelünk és felnézünk rád! A közeledben mindenki tisztelettudóan viselkedik.

Felbaktattam a lépcsőn és a hajamba túrva az asztal felé sétáltam. Az érkezésemre a többiek lassan bólintottak, majd elmosolyodtam. Néma csend telepedett a helyiségre, miközben megálltam a nagy kandalló előtt. A kandalló mellé rögzített farkast ábrázoló képet a kezembe vettem majd a fejemet ráztam. Nem voltam olyan, mint ők. Ők tiszták voltak. Nem volt gondjuk az átváltozással vagy a táplálkozással. Sokszor farkasként szoktak futni az erdőben vagy labdával szoktak játszani. De én más voltam. Hiába voltam vámpír, amikor a farkas énem ott tombolt bennem, és hiába voltam farkas, amikor vámpírok módjára gondolkoztam. A két énem harcot vívott egymással. Nem fértek meg egymás mellett. A viselkedésem sokszor zavaros és nehezen követhető. Az erőm kontrolálása miatt sokszor fénylik a szemem és jelennek meg az erek a halántékomon. Ez az én harcom. A harc, amit önmagammal vívtam. – Gyertek be – pillantottam a rácsos ablakon keresztül az erdő sűrű fái közé. – Beszélni szeretnék veletek – mindig összevoltam kötve a falkával. Suttogásomat kilométerekről hallották és vonítással jelezték, hogy felém közelednek. Közben Will megzuhanyozva és elegáns ruhában állt meg mellettem. – Nem tudom, hogy elég jó vagyok – e hozzátok – néztem szét a vadászházban. Szerettem ezt a házat. Mindent fa és bőr borított. Igazi vidéki, filmbeillő faház volt a miénk. Középen óriási piros szőnyeg díszelgett, azon foglalt helyett a barna kör asztal. Az asztal mellett székek voltak, amikre megbeszélés közben szoktunk leülni. A szobák távol vannak egymástól, de van, aki az erdőben vagy kint a ház előtt, farkasként alszik. Ilyenek voltunk mi. Nem volt probléma azzal, hogy unatkoztunk volna, mert mindig csináltunk valamit. Vadásztunk, edzettünk, takarítottunk vagy játszottunk a ház előtti tisztáson. Amikor a többiek becsörtettek az ajtón, kihúztam magam.

- Nem hiszem el! Két perccel gyorsabb voltál, mint én – lökte meg Alusa Max vállát, aki széttárta a kezét.

- Ez történik, amikor a falka leggyorsabb tagjával futsz – boldogan ültek le az asztalhoz és a szemembe néztek. Minden mozdulatomat elraktározták, figyeltek rám. Sokszor megfordult a fejemben, hogy kevés vagyok ide. De mindig figyeltem őket. Hallgatnak és vigyáznak rám. Bárhova követnek engem és szót fogadnak. Egy lélek, egy szív és egy csapat voltunk. Ők a második családom. Miután a többiek is bejöttek megtámaszkodtam a szék támláján, hogy mindenkinek a szemébe tudjak nézni.

- Rövid leszek. Tegnap este eltűntem, ez miatt a bocsánatot kell tőletek kérnem. Felelőtlen dolog volt a városba menni – néztem a szemükbe, miközben bólintottak. – De az még felelőtlenebb volt, hogy utánam jöttetek. Egy csapat farkas sétált a városban.... – tettem zsebre a kezem. – Ez a felelőtlen felelőtlensége... van egyáltalán ilyen szó? – pillantottam Will felé, aki mellettem állt.

- Damien csak azt szeretné mondani, hogy a lehető legnagyobb körzetben kell elkerülünk a várost! Az emberek nem tudhatnak a létezésünkről. Damien biztos csak szabadságra vágyott – pillantott felém. – És tudom, hogy ahova ő megy oda mi is megyünk... - tette a vállamra a kezét. – De meg kell tanulnunk bízni benne annyira, hogy nem megyünk a megkeresésére amikor nem halljuk a gondolatait két kilométeres körzetben belül!

- Az én hibám, hogy tegnap este veszélyesen közel kerültünk az emberekhez – suttogtam, miközben lesütötték a tekintetüket. – Én nem vagyok olyan, mint ti – dörzsöltem az alkaromat. – Nekem több időbe telik megtanulnom az erőmet irányítani – piszkáltam a tarkómat.

- De mi ezt megértjük – kötötte fel Alusa a haját.

- Ez így van! Ránk mindig számíthatsz – bólintott Max határozottan.

- És ha kicsúszik a lábad alól a talaj, akkor mi ott leszünk és segítünk – csatlakozott Lavina is, aki pont most lépett be az ajtón.

- Köszönöm srácok – sóhajtottam fáradtan. – Akkor most egy szívességet kell kérnem tőletek. Remélem, hogy számíthatok rátok, illetve, hogy nem fogtok kiborulni – tettem hozzá hallkan.

- Ez már rosszul kezdődik – támasztotta a falat Fred. Fred csendes és ritkán beszél. Viszont, ha megszólal akkor mindig okos és bölcs gondolatokat oszt meg velünk. Őt mindenki szereti, viszont minden gyűlés után elvonul és órákon keresztül nem találkozunk vele. - De halljuk – borzolta a borostáját.

- Ma találkoznom kell egy távoli rokonaimmal – a kijelentésem hallatán egyszerre csaptak az asztalra. Az asztal az ütés ereje miatt megremegett, a tekintetük sárga színben izzott. – Azt akarom kérni tőletek, hogy maradjatok itt! – a felfordulás közben hevesen vert a szívem. Tudtam, hogy a kérésemet nehezen fogják tiszteletben tartani, hiszen ahol az alfa van, ott a falka is. De ma nem így lesz. Egyedül kell találkoznom a rokonaimmal és mindegy, hogy rosszul vagy jól fog elsülni a dolog. A lényeg, hogy bízzanak bennem annyira, hogy nem jönnek utánam, mint tegnap este a városba.

- Ne félj! – mosolygott Will, aki továbbra is mellettem ácsorgott. – Gondjukat fogom viselni! Azt hiszem, hogy ma este amerikai focizni fogunk! - vigyorodott el boldogan. A hangzavar közben Alusa felsóhajtott, majd betolta maga után a széket.

- Én tiszteletben tartom a döntésed – jelentette ki tisztelettudóan. – De honnan tudod azt, hogy tetszeni fogsz nekik? És ha ellenségként tekintenek rád?

- Ez mondjuk igaz – csatlakozott Max is, aki egy almába harapott bele.

- Igazat kell neki adnom! Bocs főnök, de nem jó híred van. Szerintem félni fognak tőled – Fred a régi énemre célzott. Én voltam a vámpír, aki felemésztette a kishúgát, bosszúból pedig az anyám kárhozatra ítélt, de én visszatértem, hogy bosszút álljak rajta. De ezután minden megváltozott. Kerberosz ellen fordultam és megmentettem a kishúgomat a pokolkutyától. Ezután lettem farkas és vámpír is egyben. Tehát jó vagy rossz hírem van?

- Mindegy! Lesz, ami lesz! - intettem mert az óra alapján a rokonok nemsokára megérkeznek, a nap pedig minden percben lejjebb haladt a horizonton. Kezdődjön az "ismerkedés."