|Bíborvörös Vágyak|

Tizedik fejezet

⚜ ANGEL ⚜
___________________

Hangtalanúl csuktam be magam után az ajtót. Vincent Andarielel játszott, ezért esélyt kaptam egy kis egyedüllétre. Óvatosan nyitottam ki a szekrény ajtaját, és a ruhák közűl vettem ki egy rózsaszín, fehér pöttyös karton dobozkát. A tetején egy hófehér szatén masni volt, egy apró névtáblával. A kislányom neve éktelenkedett a névtáblára vésve.

Örökké a szívünkben élsz.

Eddig nem volt elég bátorságom magamhoz venni a dobozt, hiszen az emlékei szétzúztak belülről. De úgy éreztem, hogy szükségem volt az emlékeire. A mellkasomhoz szorítottam a dobozt, és kihajoltam az ablakon. Némán sétáltam a cserepeken, a lábam néha megcsúszott a moha zöld felületén, mégis tudtam eggyensúlyozni. Leültem a szokásos helyemre, a hold halvány fényében levettem a doboz tetejét. A rengeteg holmi közűl csak pár darab maradt meg. Az első kislányom rózsaszín cumija, a pici rózsaszín cipője, és egy tündéri játék. Egy levél bújkált a játékok közt, amit azután írtam neki, miután elment. Nem volt bátorságom elolvasni, abban sem voltam biztos, hogy újra magamhoz merem venni. Könnyes szemmel szorítottam az ujjaim közt a levelet, némán szipogtam, és szentségeltem magam, hogy ezt a babát nem tudtam a világra hozni. Magam hibáztattam, pedig nem az én hibám volt.

- Istenem - a hold felé fordítottam a fejem, a szemem lehunytam, a forró könnycseppek végig szántották az arcomat. Emlékszek, hogy mikor írtam ezt a levelet. Akkor amikor senki sem figyelt. Amikor mindenki elvolt foglalva saját magával. Amikor Vincent elhagyott.

Drága picikém! Bár nevet még nem választottunk neked, szerintem az Alice tökéletesen illet volna hozzád. Könnyek közt írom neked ezt a búcsú levelet, mert elvesztettelek. Kudarcot vallottam. Nem tudtam világra hozni az apró testedet. Nem hallottam az egézséges sírásodat,  nem rugkapáltál a mellkasomon. Csak feküdtél mint egy törékeny porcelán. Bár a szemecskédet nem nyitottad ki, én mégis tudtam, hogy gyönyörű vagy. Néma, mozdulatlan tested okozta számomra a vesztet. A pici szíved néma dobogása segített elfogadni a valóságot. Nem léteztél. Már a mellkasomon fekve sem léteztél. Az első szerelmünk gyümölcse lettél, és így is veszítettelek el. Tudom, hogy idő kell a gyógyulásra. Tudom, hogy kevesen értenek meg. De mégis egy anya voltam, aki elvesztette a kislányát.

Sóhajtva hajtottam össze a lapot, a csuklómmal letöröltem a szememet. Azóta minden változott. Lett egy kislányom és egy fiam. A fiamat alig ismerem. Nem ismerem a saját gyerekemet. A felismerés villámként hasított belém, és sóhajtva horgasztottam le a fejem.

- Szomorú vagy? - mély hang hasított a csendes éjszakába. Nem tudom, hogy mióta, de Damien az egyik torony elött állt és zsebre tett kezekkel fürkészte az arcomat. Olyan volt mint Vincent. Gyönyörű. De képtelen vagyok közeledni felé. Egyszerűen csak nem megy. A dobozba pakoltam az emlékeket, és ráhelyeztem a tetejét. - Anya, maradj még - a kezét előre tette, reménykedet abban, hogy beszélhetünk egymással.

- És mit mondhatnál nekem? - tártam szét a karomat. - Mit mondhatnál te nekem? - ismételtem meg magam.

- Beszélhetnénk. Ketten - sétált közelebb felém.

- Mi ketten? - kérdeztem vissza gúnyosan. - Szerintem nem kéne.

- Mindent sajnálok! - sóhajtotta. - Ami veled és Aliccel történt.

- Honnan tudod a nevét? - sütöttem le a szemem.

- Megérzés - helyezte zsebre a kezét. - Hidd el nekem azt, hogy tényleg sajnálom - bólintott lassan. - Nem tehetek róla, hogy ezt a szerepet kaptam.

- Ja! Énsem! - válaszoltam gúnyosan.

- Annyira szeretted azt a kislányt - rázta a fejét. - Annyira óvtad és figyeltél rá. Engem pedig nem szerettél anya.

- Nem erről van szó - mondtam őszintén. - Én féltem tőled. Féltem, mert nem ismertelek. Nem...találtam veled a közös hangot.

- Csak egy baba voltam.

- Aki bántotta a kishugát!

- Mert nem szerettél! - a hangját felemelte, a tekintete a könnycseppektől csillogott. - Csak őt szeretted. Pedig énis ott voltam.

- Mit vársz tőlem Damien? - ráztam meg a fejem. - Én nem tudok hinni neked. Sajnálom.

- Akkor, hogy nyerhetném el a bizalmadat?

- Hagyd békén a családomat - fordúltam meg.

- Andariel veszélyben van! - kiabálta. Megtorpantam, és kérdőn fordúltam felé. Ez biztos egy újabb hazugság!

- A lányom életével nem szórakozhatsz! - emeltem fel a hangomat.

- Igazat mondok! - lépett elém. - Megmutatom - de mielött bármit is reagálhattam volna, hozzám hajolt, és lehunyt szemmel megcsókolt.

Képeket láttam. Halvány foltokban. Andariel az asztal felett görnyedve rajzolt valamit. Annyira belemerült a rajzolásba, hogy észre sem vette, hogy valaki sétál felé. Damientől elrejtette a rajzot. Legkésőbb mégis megmutatta neki. Egy fekete óriás farkast rajzolt, aminek a fogai közt csurog a vér.

Amikor Damien elhajolt, letöröltem a könnyeimet.

- Ez...mégis mit jelentsen?!

- Tudom, hogy, kit akar - bólintott feszülten. - Engem azért küldött ide, hogy bosszút álljak...rajtad. De tudta, hogy téged a kislányodon keresztűl bánthat a legjobban. Andariel kell neki - fogta meg a kezem. - A lányodat akarja.

- Mégis miért akar bosszút állni? - matyogtam. - Damien, mi folyik itt!!? - fogtam meg a vállát.

- Emlékszel amikor eltaszítottál magad mellől? - kérdezte. - Kerberosz egy olyan gyermek volt akit szintén kitaszítottak mert kegyetlen volt. A poklok poklát élte meg. Megfogadta, hogy minden ilyen kitaszított gyermekért bosszút áll. Először engem ragadot el, hogy felneveljen. Engem küldött a bosszúja beteljesedésére. De téged akar bántani. Ezért vette célba Andarielt - sütötte le a szemét. - Mert őt szereted a legjobban. Fájdalmat akar neked okozni. Megfogja gyilkolni! - amint kimondta, vékony hangos sikítás hasított az éjszakába.

- Andariel?! - ugrottam le a tetőről. - Kicsim! - futottam a hang irányába. Vincenttel egyszerre törtük be a könyvtár ajtaját, de a terem üres volt. Csupán az ablak volt nyitva, a párkányán karmolás, és vércseppek nyomai éktelenkedtek. Megragadtam Vincent karját, mert összezuhantam. - Hol van a lányom?! - kiabáltam. - Hol van a kislányom?! - ütöttem Vincent mellkasát.

- Ez a te műved?! - lökte meg Damient. - Megbíztam benned! Befogadtalak! Így hálálod meg?! - kiabálta.

- Hagyd őt! Hagyd! Nem éri meg! - fogtam le Vincent kezét. - De szerezzük vissza a lányunkat! Most!! - kiabáltam.

- Csak én tudom azt, hogy hova viszi! Csak engem fog közel engedni - mondta ki Damien. Sírva léptem hozzá, és megráztam a fejem.

- Képes vagyok elnézni a múltat, és előre tekinteni, ha visszahozod a lányomat!!

- Ne félj anya. Én vagyok az egyetlen akiben megbízik. És hidd el. Visszahozom a kishugomat.