|Bíborvörös Vágyak|

Harmadik rész

⚜Damien⚜
__________________

Az ideiglenes szobámban a tükör előtt álltam. Lassú, megfontolt mozdulatokkal igazítottam meg a fehér inget, ami feszült a testemen. A hajamat hátra lakkoztam és igyekeztem természetes vámpírnak látszani, de minden mozdulat közben remegett a kezem. A fejemet a padló felé szegeztem, a szememet lehunytam. Amikor legközelebb kinyitottam, ijesztő tekintet nézett vissza rám a tükörből. A sárga fényt fekete csík és kusza csíkok ölelték körbe, a másik szememben tomholt a tűz legsötétebb színe. Mintha egy démon szállt volna meg bennem. Talán féltem saját magamtól. Talán nem akartam, hogy a ragadozó énem kibontakozzon. Talán vissza akartam szorítani. - Ez ijesztő - suttogtam, miközben apa belépett a szobába. - Olyan mintha egy vadállat bújt volna el bennem. Idegen - néztem a szemembe.

- Tetszeni fogsz nekik - helyezte a vállamra a kezét. Amikor a falkával vagyok, akkor próbálok falka tagként, vezérként és főnökként viselkedni. Viszont a Dragomír kastélyban egy fiú vagyok, aki próbál eleget tenni az elvárásoknak.

- Félni fognak tőlem? - fordultam apa felé, aki bólintott. - Nem találkoztak még ilyennel!

- Te vagy az első ilyen. Nem találkoztak még hozzád hasonlóval - igazította meg a nyakkendőmet. - Talán félni fognak. Talán veszélyeztetve érzik majd magukat. Bármi történhet - rázta meg a fejét. - A fontos az, hogy viselkedj természetesen - sétált az ajtóhoz, de váratlanul megtorpant. - Eddig nem mondtam, de a szívem mélyén én mindig bíztam benned. Kiskorod óta bíztam abban, hogy rám hasonlítasz. Ezért ne kérdőjelezd meg magad, mert elképesztően gyönyörű vagy! Erős és izmos! A szemed pedig különleges! Legyél büszke arra, hogy te vagy az első aki mindkét erőt bírtokolja!

- Victor azt mondta, hogy ezek a távoli rokonok már voltak itt! - a kijelentésem hallatán elmosolyodott és végig simította az izmos vállát.

- Akkor voltak itt utoljára amikor Dragomír lettem! Azóta majdnem három év eltelt! Gyerekeink születtek, megküzdöttünk Kerberosszal... zajlott az élet, igaz?

- Azt is tudják, hogy mit csináltam? - húztam össze a szemem. Láttam, hogy kényes témát érintettem, hiszen tarkójára tette a kezét, és az ajtónak támasztotta a vállát.

- Az egyikük a jövőbe lát! Feltételezem, hogy tudnak mindenről hiszen van informátoruk. De a lényeg az, hogy legyél önmagad! - ekkor magához húzott, nyakamat a hónaalá húzta és megrörzsölte a fejem. - A fiam vagy! Le ne merj égetni!

Apám szavai jól estek és segítettek abban, hogy nyugodt szívvel sétáljak le a lépcsőn. A rokonok, akiknek a nevüket nem tudtam, már a kanapén ültek és mosolyogva beszélgettek a többiekkel. Andarielt is megcsodálták, csendben kérték tőle, hogy gyújtson meg egy gyertyát. Lenyűgözte őket az, hogy a kislány mennyire intelligens és erős. Lassú léptekkel sétáltam le a lépcsőn. Már érezték a szagomat. Testük megfeszült, a kezüket ökölbe szorították. Igen. Nem is kérdés, hogy félnek tőlem. Mert rettegtek. Victor és apa is felállt, hogy melléjük sétáljak. A köpenyt viselő rokonaink virító tekintettel néztek végig rajtam. Nem voltak barátságosak, de nem láttam rajtuk rossz szándékot.

- Örülök, hogy végre személyesen is találkozhatunk - nyújtotta az egyik a kezét. - Megtisztelő veled találkozni - némán fogadtam el és a szemébe néztem.

- Részemről az öröm.

- Tehát, ő lenne a pokol gyermeke? - nyújtotta egy másik is a kezét. - Nem semmi! Tiszta apád vagy!

- Igen! Azt hiszem, hogy ebben egyetértünk - a lány nem lépett közelebb hozzám, de nézett engem. A szeme lila színben csillogott, a tekintetét lassan lehunyta. Én nem tudtam, hogy mi történik, ezért apára néztem, aki anyával mosolygott össze. Miért csinálnak úgy, mintha ők tudnák azt, hogy most mi fog következni?