|Bíborvörös Vágyak|

Ötödik

⚜ ANGEL ⚜

________________

Mindig úgy gondoltam, hogy a tavaszt a megújulás jelképezi. Nemcsak a fák, hanem az emberek is változnak. Pozitív hatással voltak ránk a változások. Vincenttel nagyon sokat voltunk kint a szabadban. Néztük a madarakat, ahogy fészket raknak, és néztük a frissen nyíló virágokat. A kastély mögötti Levendula réten ültünk, és élveztük a nap sugarait. Már megszoktuk, hogy vámpírként járhatunk a napon, viszont a többiek még mindig irigyek miatta. Ezen általában jót szoktunk nevetni, de megértettük a bánatukat. Nem láttak még napfényt. Nem láttak még világosságot.

Vincent arcát fürkésztem, aki lesütötte a tekintetét, az egyik kezével a tarkóját simogatta. Tudtam, hogy a gondolatai messze járnak. Talán a múlt még hatással van rá. Talán egy pici része, a lelke egy része még nem dolgozta fel azt, ami tél elején történt. Én még mindig emlékszek a napra, amikor átadtam annak a démonnak a babát. Emlékszek, amikor utoljára a karjaim közt tartottam. Semmi őszinte szeretetett nem tápláltam a kisfiú iránt. Ezért nem volt nehéz megtennem. És nem bántam meg. Azt sajnáltam, hogy ezzel a döntéssel Vincentet bántottam. Ő édesapa lett. Csak pár órára, de Vincent és a kisfiú összekapcsolódtak. Mintha egy láthatatlan cérnával kötötték volna össze a szívüket. Az elhamarkodottságom nemcsak elszakította ezt a cérnát, de Vincent szívét is bántottam.

Próbáltam kizökkeni a gondolataimból, amikor Vincent megfogta a kezem, és megpuszilta a gyűrűm felületét. Vincent azt akarta, hogy kössük össze a szívünket. Azt akarta, hogy ha nemis vagyunk házasok, de valami jelképezze a szerelmünket. A világ talán legszebb gyűrűjét választotta nekem. Egy este szökött el, hogy meglepjen kettő darab gyűrűvel. A másik az ő ujján csillogott, de hihetetlenűl aranyos gesztus volt tőle.

- Min gondolkozol? - fürkészte az arcomat. Oldalra pillantottam, és megráztam a fejem.

- Olyan sok dolog történt - sütöttem le a tekintetem. - Megharaptál, átváltoztattál, szenvedtem, és megtanultam vámpírként élni. És majdnem anya lettem - fejeztem be hallkan.

- Majdnem? - húzta mosolyra a száját, miközben a kastély felé pillantottam. - Hiszen az voltál. Világra hoztál két gyönyörű gyermeket - simította meg az arcomat. - Abban a pillanatban anya voltál - bólintott lassan.

- Mindegy! Koncentráljunk a jelenre - sóhajtottam mosolyogva.

- Még akkor is ha néha egy kicsit fárasztó? - pillantott a hátam mögé.

- Még akkor is ha fárasztó, és fürge! - egy mozdulattal megfordúltam, és a karjaim közé zártam az arany hajú gyönyörű kislányunkat. Andariel hatalmas bíborvörös szemekkel fürkészte az arcunkat, majd Vincenthez mászott.

- Apa, azt mondta, hogy fárasztó vagyok? - Vincent nyakába mászott, aki vigyorogva tartotta a kicsit "fürge, mindig játszani vágyó" lányunkat.

- Dehogyis Andariel! Ezt honnan veszed? - pillantott a szemembe.

- Onnan, hogy mindent hallottam! - leugrott, majd Vincent ölébe ült. A szőke haja hosszú tincsei előre lógtak, ezért a füle mögé tűrtem, és megsimítottam az arcocskáját. Akkor még nem tudtuk, de azon a bizonyos Szilveszteri éjszakán fogant meg Andariel. Csak a későbbiekben tudtuk biztosra. A történtek után Vincenttel nem fogadtuk annyira boldogan a hírt. De minden egyes nap, beleszerettünk a babába.