|Bíborvörös Vágyak|

Nyolcadik

⚜Sonja⚜
___________________

Könnyes szemmel tettem magam elé a kezem és lehajtott fejjel néztem, miközben az elhunyt Labrador gazdája remegő kezekkel meggyújtotta a recepciós pulton található gyertyák egyikét. A gyertyák előtt található táblán egy szomorú felirat díszelgett: egy perc néma csenddel tiszteld meg az elhunyt kedvencet és érezz együtt a gazdi fájdalmával. – Oh istenem... - a férfi könnyes szeme elé tette a kezét, miközben a kutyájáról készült képet vizsgálta. Megszakadt a szívem, de a munkám miatt muszáj volt parancsolni az érzelmeimnek. Egy perc után vissza sétáltam a vizsgálóba és letakarítottam az elaltatás után az asztalt.
 
– A francba! – leborultam a székre, és az elhunyt Labrador nyakörvét forgattam a kezeim közt. – Ez mindig olyan nehéz – szemüvegemet a gépem mellé csúsztattam, miközben szipogva vissza sétáltam, hogy átadjam a nyakörvet. – Most már fent van a többi kutyus közt – mosolyogni akartam, de csak szomorú mosolyt erőltettem magamra. Nem köszönte meg és nem mondott semmit. Csak némán elvette, és hátat fordított mintha én tennék arról, hogy a kutyáját ma elaltatták. Muszáj volt. Tudom, hogy egy eset mikor menthető és mikor nem. Soha nem okozom a gazdákat a kutya állapota miatt, de ha azonnal megnézte volna a kutya testét, ha kullancs után kutatott volna akkor megmenthette volna kutyája életét. De biztos voltam abban, hogy nem vizsgálta meg a kutyáját az erdőben való futás után és nem fújta be a szőrét kullancsriasztóval. Soha nem okolom a gazdát, de ez az ő felelőtlensége volt. A kutyája pedig az ő hibájából halt meg. Ebéd szünet előtt levettem a fehér köpenyemet, amit a szék támlájára helyeztem. A szoros kontyba kötött hajamat leengedtem és kétszer beletúrtam. A néma csendet egy hangos kopogás törte meg. Összerezzentem. Imádkoztam, hogy ne a vadász legyen az, hiszen a legutolsó találkozásunknál is egy olyan dolog után kutatott, ami nem az ő szakterületéhez tartozott. És én hülye olyan információk bírtokába adtam, amihez neki semmi köze. Reménykedve sétáltam a bejárati ajtó felé, de miután megláttam a vendégemet, hevesen dobogó szívvel és remegő végtagokkal torpantam meg. Ő vele már találkoztam. Az a jóképű, fiatal férfi állt előttem, aki egyszer meztelen sétált be a rendelőbe. Csak egy pillanatra találkozott a tekintetünk, de a pillantása felperzselt és felkeltette az érzékeimet. Ezt az egy másodpercet feláldoztam arra, hogy végig nézek a gyönyörű, szimmetrikus arcán, a nyakán és az ádámcsutkáján. Az ívelt arccsontján, amin kicsi borosta díszelgett. A sűrű fekete szempilláin, és a mindent eláruló tekintetén. Ennek a férfinak az arca egy divat magazin elejére illet volna. Nem tudtam, hogy mit akar, ezért hunyorogva nyitottam ki az ajtót. A szembe sütő nap sugaraitól a haja színe nemcsak feketének, de kávé színűnek látszott. Az arca közelről makulátlan és hibátlan volt.
 
- Üdv – tapasztottam a szemem a szájára. Ó, te jó ég! Mi történik velem?! Mondjuk nem mindennapi látvány erre fele egy ilyen tökéletes, vonzó férfival találkozni. – És ruhában! – mutattam rá.
 
- Ó, igen! – csatlakozott hírtelen. A hangja kifinomult, mély és tiszta volt. Titokban fohászkodtam, hogy újra halljam. Nem hiszem el, hogy ilyen hatással van rám! - Visszahoztam a terítőt! Kimostam – figyelmesen néztem, hogy a farzsebéből kihalászik egy gondosan össze hajtogatott terítőt. A helyzethez viszonyulva elnevettem magam és a kezére pillantottam. Hm... szép ujjai voltak. A kézfején erek futottak össze, a csuklóján egy karlánc feszült.
 
- A terítőt, amit arra használt, hogy eltakarja magát? – összefontam magam előtt a kezem és hátra léptem egy lépést. – A magáé lehet – tettem fel a kezem. Lesütötte a szemét, majd kezével megigazította a pólóját és megköszörülte a torkát.
 
- Igazából ez csak egy kifogás volt arra, hogy újra lássam magát – a mondat végét suttogva fejezte be. Az ajtó szélébe kapaszkodtam. A hangja, az illata, a magassága és a külseje is arra késztetett, hogy megkapaszkodjak az ajtó kilincsében. – Azóta az éjszaka óta csak magára tudok gondolni – félre álltam, hiszen az égő gyertyához sétálva hallkan felsóhajtott. Szememmel a fenekét fürkésztem, majd a tarkóját, a sötét haját és megint a fenekére pillantottam. Nem lehet igaz, hogy ennyire vonz. Mi van benne, amitől szinte csurgatom a nyálam? Miért vonz minden mozdulata? Egyáltalán ki ő? – Ez mindig olyan szomorú, igaz? – fordult elém. A csillogó tekintetébe nézve megráztam a fejem.
 
- Ez is a munkám része. Tudja vannak esetek amikor menthető a kutya élete, és van olyan eset, amikor...
 
- Amikor közölni kell a hírt? – fejezte be helyettem – Az a legnehezebb – támasztotta az alkarját a pultra.
 
- Pontosan. Úgy ahogy mondja – helyeztem a tarkómra a kezem, majd hírtelen felé nyújtottam. – A nevem Sonja – de ahelyett, hogy elfogadta volna, a puha kezei közé vette, majd apró puszit nyomott a kézfejemre. Te jó ég...
 
- Damien – hajolt el és lassan kihúzta magát, bár a kezemet még mindig fogta. Az érintése égetett. Úgy érzem, hogy minden mozdulatával képes elcsábítani. De ez nem jó! – Tehát, ez a maga kis birodalma? – tárta szét a karját. – Büszke lehet rá!
 
- Az vagyok! – csuktam be az ajtót és belülről elfordítottam az ebédszünet 11:50 -12:20ig felirattal ellátott rózsaszín táblát, aminek a szélén egy kutya és egy cica formája jelent meg.
 
- Zavarom esetleg? Elmehetek, hogy nyugodtan tudjon ebédelni – süllyesztette a farzsebébe a kezét. Csak, hogy én nem akartam azt, hogy elmenjen. Ezért sem tudtam, hogy mit mondjak neki, ezért csak tanácstalanul álltam vele szembe.
 
– Menő nyaklánc! – mutattam a nyakán feszülő bőr láncra, aminek a medálja egy... farkas lábnyom volt.
 
- Ez összeköti a családot – mosolyodott el. A mosolya közben mély nevető gödrök bukkantak elé az arca két szélén. Azt hiszem, hogy le kell ülnöm... - De igazából csak azért hordom mert jól néz ki – nézett a szemembe.
 
- Te is jól nézel ki – suttogtam, hogy csak én halljam.
 
- Köszönöm! – a válasza hallattán összeugrott a gyomrom, és szárazan nyeltem egyet.
 
- Mégis, hogy... mindegy – ekkor elterelés képen a bordájára pillantottam. – Hogy van a sérülése? – ekkor eszembe jutott a meztelen teste látványa. A férfiasságán kívül mindenét láttam. Nehéz elfelejteni egy tökéletes férfi testet. Szinte láttam magam előtt az izmos mellkasát, a vonzó nyakán feszülő nyakláncot, a domború hasizmát és a v alakú hasfalát, ami alatt a terítő takarta a többi testrészét.
 
- Tudom, hogy mire gondol – könyökével támaszkodott a pulton, az állát a kezére helyezte. Úgy nézett rám mintha olvasna bennem. Mintha tudná, hogy ebben a percben mire gondolok. Rég voltam férfival ezért megengedhetem magamnak, hogy fantáziáljak róla. Egy éve mocsárba fulladt a kapcsolatom, mert az anyagiak miatt mindig veszekedtem a párommal, ezért elég régóta vágyok egy férfi tekintetére, érintésére, illatára és figyelmére. Nemcsak a szexről volt szó, de ha csak arra gondolok, összeugrik a gyomrom és liftezni kezd a mellkasom. Azt hiszem, hogy ilyen a vágy. Amikor két idegen az első találkozásnál érzi a kémiát és az egetrengető vágyat a másik iránt. Merész gondolat, de úgy érzem, hogy minket egymásnak találtak ki... - Lenne kedve velem vacsorázni? – a kérdése hírtelen ért, de nem szándékoztam neki nemet mondani. Még akkor sem, ha után felvisz magához, megdug és utána felszívódik. A szívem mélyén mégis úgy éreztem, hogy ő nem tenne lapátra.
 
- Hát... - tűrtem a fülem mögé egy tincsemet. – Holnap este ráérek! Lepjen meg – mosolyodtam.
 
- Ezért a mosolyért bármit – lassan ellökte magát a pulttól és zsebre tett kezekkel sétált az ajtó felé. – Az este nyolc óra megfelel?
 
Bólintással jeleztem, hogy igen. Nem tudtam, hogy mi lesz ennek a vége, de azt éreztem, hogy változás következik.