|Bíborvörös Vágyak|

Tizenharmadik

⚜  ANGEL  ⚜
____________

Este tíz óra után az ágyamban feküdtem. Vincent teste szinte pajzsként védett engem. Egyszerre volt megnyugtató, és biztonságos is az érintése. Mindig lehunytam a szemem, amikor a halántékomat puszilta. A testem libabőrös lett ahogy végig simította a derekamat, és a karomat. Az érintése, a puha bőre mintha egy másik világba repített volna engem. Tetszett és imádtam őt. Annyira szerettem, hogy az érintése nélkül nem tudnám elképzelni az életemet. Vele szembe fordultam, és a szíve fölé helyeztem a kezem. Mosollyal az arcán fürkészte az arcomat.

- Mi lenne, ha mutatnál nekem valamit, ami más? - fürkésztem a zöld szempárt. Vincent nem értette, hogy mit akartam tőle kérdezni. Az ajtóra pillantottam, és a szemöldökét ráncolta. Lassan átkaroltam a tarkóját és megráztam a fejem. - Kérlek. Kérlek, szeretkezzünk - szinte könnyek szöktek a szemembe ahogy könyörögtem.

- Veszélyes lehet - lesütötte a szemét de én magam felé fordítottam az arcát.

- Vállalom a kockázatott mert bízok benned. Kérlek - nyúltam lassan a pólója széléhez. Megfogta a kezemet, és beharapta a száját.

- Többet jelentesz te nekem ennél! - oldalra pillantott, és felsóhajtott. - Azt akarod, hogy megöljelek? - kérdezte. - Azt, hogy bántsalak? - a szavai a szívem mélyére hatoltak. Mintha a legrosszabb tényt adta volna a tudtomra.

- Tehát így emberként nem akarsz engem! Értem - felültem az ágyon és összefontam magam előtt a karomat. - Mert nem kívánsz.

- Nem erről van szó! Akarlak....- lehunyta a szemét, amikor a tekintete vörös fényben izzott. - Kérlek szépen, ne hergelj fel! - tette fel lassan a kezét. Elhúztam a számat.

- Oké! Tehát nem kívánsz engem! Nem akarsz velem szeretkezni! Akkor mond ki! Mond ki nyugodtan! - fogtam meg a csuklóját.

- Nem! Nem akarok! Így nem! - felemelte a hangját, és egy hírtelen mozdulattal a falhoz vágta az éjjeliszekrényt ami apró darabokra tört a padlón. Gyenge emberként én összerezzentem a láttotak miatt, és remegő végtagokkal ültem félre. Nem mertem ránézni, mert tudtam azt, hogy milyen látvány fogadna.

- Azt mondtad, hogy így nem - sütöttem le a szemem, mire a hajába túrt. - Mert másképp igen? - néztem rá. - Ha mondjuk más lennék? - pillantottam az ablak felé. Vincent felállt, és az ablakhoz sétált. Csípőre tette a kezét, és megrázta a fejét.

- Te más vagy mint mi. Törékeny és gyorsabban fáradsz el.  Egyetlen egy behatolás is az életed végét jelentené. Felfogtad? - fordult velem szembe. - Felfogod, és elfogafdod ha így mondom?! - emelte fel a hangját. Szomorúan néztem végig rajta, a takarót csalódottan húztam a testemre.

- Menj ki a szobámból! - takartam el a könnyes szemem.

- Angel, kérlek! - leült az ágy szélére, de én nem akartam a szemébe nézni. Azt akartam, hogy a lehető legtávolabb legyen tőlem. - Menj el!

- Tehát ezt akarod? - sétált az ajtóhoz. - Menjek el? - lassan kérdezte, hogy alaposan áttudjam gondolni a dolgokat. Amikor az a lány megjósolta azt, hogy Vincent miatt sokat fogok szenvedni, akkor szerintem erre értette. Persze, hogy erre értette.

- Én ilyen vagyok! Egy törékeny ember! Igaza volt annak a lánynak! Így nem lehet normális a kapcsolatunk! - megráztam a fejem. Próbáltam egy mosolyt erőltetni magamra. De nem sikerült. Mintha minden egyes nap apró szilánkokra tört volna a szívem. - Nem érhetek hozzád! Nem szeretkezhetünk! Nem csinálhatom veled azt, amit egy emberrel! - mondtam ki, de a tekintete alapján azonnal megbántam.