|Bíborvörös Vágyak|

Második

⚜ ANGEL ⚜
________________

A kibírhatatlan feszültség, viharként tombolt végig a testem minden porcikáján. A düh magával ragadta az itélőképességemet, és megállíthatatlan voltam. Összeszorítottam a kezem, és nem kímélve ütöttem a boxzsákot, ami minden ütésemnél határozottan megmozdúlt. A nyár óta történt emlékeim szinte filmként cikáztam az elmémben. Láttam, és hallottam a legelső találkozásunkat Vincenttel. Hallottam a hangját, láttam a tekintetét. Az életem legmeghatározóbb hónapjai filmként lebegtek elöttem, ami nem volt rám jó hatással. A gondolataim nem voltak tiszták, nem láttam magam elött a jövőt, a múltamtól pedig menekülni akartam. Szinte hallottam a baba hangos egézséges sírását. Érzem a mellkasomra nehezedő enyhe súlyt, ahogy Vincent a mellkasomra tette. A fiút. A kegyetlen gyilkosst, aki megállíthatatlanúl felemésztette a kislányomat. Minden érzelem, minden fájdalom és boldog pillanat, ebben a percben elöntötte az itélőképességemet. Összeszorítottam a szám, megfeszült a testem, és egy utolsót ütöttem. Az erő miatt a plafonra rögzített boxzsák lánca elszakadt, a nehéz anyag pedig a padlóra zuhant. Könnyes szemmel léptem hátra, a kezemet csípőre tettem, utána megtámaszkodtam a combomon.

Vannak pillanatok és olyan érzések amit az agy egyszerűen képtelen elfogadni. Egy olyan erős fájdalom, ami mindennél erősebb, ezért nem enged tisztán gondolkozni. Kegyetlenűl akartam a kislányomat a kezeim közt tartani. Vágytam arra, hogy az apró gyenge teste a karjaim közt legyen. Anya akartam lenni, és boldogan élni a szerelmemmel.

Vannak olyan pillanatok ami meghatározza az életünk boldog perceit, pillanatait, és napjait.

Egy váratlan fordulat ép elég ahoz, hogy minden a romjaira halmozódjon.

Én voltam ez a váratlan fordulat. Miattam történt minden. Vincent szíve darabokra tört. A család többi tagját sem látom már mosolyogni. Nem azért mert hibáztam. Azért mert máshogy történt. Nem szinesíti be a nappalit a babák kuncogása, és nem mosolyoghatunk azon, hogy milyen gyorsan felnőnek.

Talán én voltam az, aki tönkre tette a család nyugalmát.

Mert minden változott.

És minden változni fog.

Óvatos léptekkel sétáltam a baba szoba felé. Minden léptem közben mintha egy mázsa súlyt húztam volna magam mögött. Mintha egy erős lánc tartaná a bokámat, mintha tilos lenne átlépnem a határt, amit Vincent kettőnk közé épített. Ő szenved. Mindennap azt látom rajta, hogy nem akar élni. Mégis tudatni akartam vele azt, hogy én itt vagyok neki. Mert együtt megtudjuk csinálni. Muszáj lesz. Ha nem húzom ki őt a mély gödörből, akkor az érzései teljesen felemésztik, és sötét árokba temetik őt.

- Vincent... - a falnak támasztottam a hátamat, és bizonytalanúl fontam össze a karomat. Vincent ott ült a széken, a kék apró ágy mellett, és pislogás nélkül nézte az ágy fölé rögzített színes játékot. Az ujjával néha hozzáért, így a madzagra rögzített színes csillagok forogni kezdtek. Ebben a pillanatban nem éreztem mást, csak fájdalmat, és gyászt. Nem éreztem semmit, csak kegyetlen bánatot.

Ott ült az a gyönyörű férfi. A sötét kusza haja pár tincse a homlokába hullott. A határozott, ívelt arccsontját halvány borosta védte. A tekintetében csillogott a könnycsepp, ami másodpercenként a bársonyosan sima arcára hullott.

Tudtam, hogy én törtem össze ennek a férfinak a szívét. Tudtam, hogy olyan nagy gyűlöletet táplál irántam, amit talán még a szerelmünk sem tud legyőzni. Bántottam azt, akit a világon a legjobban szeretek. A vámpírrá váláson óta csak hétvégente szoktam beszélni a szüleimmel, mert a szíven, és az érzéseim változtak. A teremtőmnél nem létezik becsesebb dolog a számomra. Minden porcikám, gondolatom az ő lelkéhez van kötve. Mert amióta Vámpír vagyok a személyiségem változott. Egy olyan üzemmódba kapcsoltam, ami más mint az embereké. Háttérbe szorúlt az igazi család iránt érzett szeretettem. Mert nem ember vagyok. Vámpír vagyok.