|Bíborvörös Vágyak|

Tizenhatodik

⚜Damien⚜
____________________

Tombolva löktem ki a kastély rozoga vas ajtaját. Az ajtó a vár falának csapódott, a fehér vakolat pedig a talajra zuhant. Csípőre csapott kezekkel sétáltam egyik pontból a másikba, közben feltűrtem az ingemet a könyökömig. Az égett talajt rugdostam cipőmmel és a magas égen szálló sárkányokat fürkésztem. Ketten köröztek a fejem felett, az egyiket magamhoz hívtam. Az órási állat okádva szállt le elém és hajtotta le lassan a fejét. A szemébe nézve felsóhajtottam, homlokomat a pikkelyes bőréhez nyomtam. - Furcsa itt lenni - suttogtam neki. - Kisfiú voltam, amikor utoljára itt jártam. Ahhoz képest, hogy itt nőttem fel... mintha soha nemis jártam volna itt - hátra léptem egy lépést és gondolkoztam. Ebben a világban sűrűbb volt az oxigén, forróság ömlött a talajból, a szellő is csak a sárkányok szárnycsapkodásából támadt fel. Ezt hívják a pokolnak. Innen jöttem. Itt tanultam meg harcolni és itt nevelték belém, hogy soha semmilyen körülmények közt nem adhatom fel. Ott álltam, a fekete kisértetijes kastély bejárata előtt, egy sárkány fürkészett engem, miközben a közelben található fák vékony ágain táncolt a tűz, és nem tudtam eldönteni, hogy mihez kezdjek. Ha feltámasztom Kerberoszt akkor nincsen garantálva az, hogy setíteni fog nekem. - Kell lennie más lehetőségnek is! Muszáj! - szapora léptekkel igyekeztem vissza a kastélyba, hogy megkeressen a mesteremet. Zane az előcsarnokban található hatalmas üvegablak előtt állt és hátra tett kezekkel fürkészte a kietlen tájat. A kínai mesterem felém pillantott, miközben megálltam mellette.

- Nézd hercegem! - mutatott előre. - Ennek a világnak is megvan a maga szépsége!

- Például a halhatatlanság? - pillantottam a szemébe.

- Ezt azért mondod mert négyszáz éves vagyok? - hajolt meg egy kicsit. - A koromhoz képest erős és fitt vagyok, igaz? - nevette el magát, de miután látta, hogy én nem nevetek, komolyra fordította a szót. - Kérdezz bátran!

- Van más lehetőség? Érzem, hogy apa állapota percről percre romlik!

- Ha ilyen súlyos a helyzet, akkor javaslom a leggyorsabb módszert! - pillantott a válla felett hátra, a temető felé vezető folyosóra.

- Azt mondod, hogy támasszam fel Kerberoszt, a pokolkutyát? A szörnyeteget?

- Csak ő tudja, hogy mi van veled - bökött a szívem felé. - Viszont... - ekkor az állát vakarta, és összefonta maga előtt a kezét. - Ha feltámasztod, akkor bármikor vissza küldheted örök nyugalmába - reménykedve csillant fel a szemem és helyeztem a fehér ingel borított vállára a kezem.

- Hogyan?! - ráztam a fejem.

- Újra meg kell ölnöd természetesen! Bonyolultabb dologra számítottál?

- Csak sok filmet ismerek - pislogtam nagyokat. - Újra meg kell ölnöm! Egyszer már megtettem! Nem lesz nehéz! Azt hiszem, hogy készen állok! - pillantottam a folyosó vége felé. - Csináljuk!

- Én melletted leszek hercegem, de neked kell csinálni! Illetve... ezekre szükséged lesz! - útközben a falról leemelt egy vastag láncot, aminek a végén négy bilincs díszelgett. - Biztos ami biztos...

- Hát persze! - siettünk le a lépcsőn. - Kerberoszról van szó! - ropogtattam az ujjaimat. - A véremmel támaszthatom fel?

- Félsz? - torpant meg. Kínosan a tarkómra csúsztattam a tenyerem, majd megköszörültem a torkom.

- Nem volt valami jószívű hozzám! - emlékeztem vissza a hosszú hónapokra, amiket rácsok mögött, éhezve töltöttem. - De most muszáj lesz ezt leküzdenem - sétáltunk a sötét alaksorban található régi repedezett betonból készült koporsók mellett. A koporsókra vésett nevek már nem voltak rajta, helyette inkább omladozott a beton a talajra. - Melyik az övé?