|Bíborvörös Vágyak|

Tizenkilencedik

⚜  ANGEL  ⚜
_____________

Nagyon nehéz volt titokban tartani a baba létezését. Nem egy emberi magzat fejlődik a testemben, ezért majdnem mindennap nő. Erős, de elmondhatatlanúl tündéri. Amikor kettesben voltunk, Vincenttel mindig beszélgettünk a babával. Éreztem őt. Nem képzelődtem, és nem halucináltam. Éreztem a babát, aki bennem növekszik. Sokszor feltettem magamnak azt a kérdést, hogy akarom e ezt? Hiszen ami történt, csak a véletlen műve volt. De amikor lehunyom a szemem, és a pocakomra teszem a kezem, akkor őt látom magam elött. A szó szoros értelmében. Smaragd tekintete van, akár Vincentnek. Hófehér mosolya mint nekem. Egy gyönyörű baba. Láttam őt. Nem csak a szívem, de a lelkem is összefonódott a magzattal. A kicsi babánkkal. A tudat, hogy egy természetfeletti lény növekszik bennem, nem ijesztett meg. Talán ezért is válltam eggyé a babával. Talán ezért nem történt meg velem az, amit a könyvekben olvastunk. Mert mi a kezdetektől fogva másképp tekintettünk a picire. Hosszított felsőket hordtam, hogy eltudjam takarni az aranyos, pici domború részt a pocakomon. De tudtuk azt, hogy nem titkolhatjuk örökké a babát. De talán Vincentnek volt a legnehezebb dolga. Az apai ösztön, a tudat, hogy védje azt ami az övé, teljesen felűl kerekedett rajta. Napok óta nem beszél, és minden percben pajzsként áll mellettem. Napok óta nem láttam a smaragd tekintetét. Helyette perzselő vörös színt látok. A többiek sokszor kérdezték azt, hogy mi a baja. A válasz mindig ugyan az volt. Azt mondtam, hogy semmi. Engem nem ijesztett meg a viselkedése. Tudtam, hogy engem és a babát védi. Olyan mint az állatoknál. Egy pici, egy törékeny baba, az apának a világot jelenti. Minden áron óvni, és vigyázni akar rá. És rám.

A mi nap pont az erdőben sétáltam, és a hasamra tettem a kezem. Némán beszélgettem a picivel. Szinte láttam az apró kezecskéjét, az orrocskáját. Ha tudtam volna, hogy ilyen közel kerülök hozzá, akkor hamarabb esek teherbe. Mert ezek a napok varázslatosak. Vincent mellettem sétált, az avart nézte. Megfogtam a kezét, és egyenesen a hasamra szorítottam. Megálltunk, a homlokát az enyémnek döntötte, és lehunytuk a szemünket.

- Látom őt - suttogta, a tenyerével óvatosan simogatta a hasam. - Annyira gyönyörű! Mintha egy meseszép porcelánbaba lenne - letérdelt elém, feltűrte a pólómat, és az arcát a hasamnak támasztotta.

- Szeret téged - túrtam a hajába. - Hosszú évezredek óta ő lesz az első gyermek a vámpírok közt - suttogtam, hogy kizárólag csak ő hallja. - Hosszú évek után ő lesz az, aki eggyé vállt az édesanyjával - simogattam a haját. Vincent félmosolyra húzta a száját, és bólintott.

- Éhes. A babánk éhes - nézett mélyen a szemembe. Próbáltam szokni a védelmező viselkedését.

- Akkor vadászok valamit...- de Vincent nem várta meg azt, hogy befejezzem. Egy szempillantás alatt elfutott, és egy kisebb őzikével tért vissza. Az állatot a földre kényszerítette, az egyik térdével rátámaszkodott, és az állat nyakába mélyesztette a fogát. Néztem, ahogy hosszasan iszik. Közelebb léptem hozzá. Mellém lépett, és a hasamra tette a kezét. Hozzám hajolt, és megcsókolt. Amint kinyitotta a száját, a vér végigfolyt a torkomon, és szétterült a testemben. Ez az emberek számára undorító dolog lenne. De számunkra ez a pillanat, mindennél többet ért. Az ujjainkkal letöröltük egymás ajkát, és elmosolyodtunk.

- Vigyázunk a picire. Nagyon vigyázunk rá - suttogta hallkan, miközben hírtelen hatalmas nagy fájdalmat éreztem az alhasamban. - Angel? - tartott meg Vincent.

- Vincent! Fáj! Nagyon rossz! - a fájdalom térde kényszerített, és a fejemet lógattam. - Valami nem tetszik neki! - megtámasztottam magam, és egyenesen kihánytam a bíborvörös vért. Vincent nagy szemekkel nézett rám, majd mosolyra húzta a száját.