|Bíborvörös Vágyak|

Negyedik

⚜ ANGEL ⚜
___________________

Másnap reggel, a konyhában tartózkodtam, és a kanapén ültem. Anyukám kérdezte, hogy jól aludtam e. A helyzethez képest gúnyos mosolyra húztam a számat. Mégis, honnan tudhatná, hogy régóta nem az vagyok, akit ő a világra hozott? A reggelem talán legnehezebb pillanata várt engem akkor, amikor apukám kilépett a szobájából, és szigorú pillantásokkal megállt elöttem. Ha apa veszekszik velem, akkor abból régen mindig nagy balhé volt. Ebben az esetben ezt a felmerülő balhét próbáltam elkerülni, hiszen mindenki jobban jár azzal, ha engem ma reggel senki sem idegesít fel. Mégis tisztában voltam azzal, hogy apukám csak jót akar nekem, tudtam azt, hogy csak félt. Hiszen az egyetlen gyermeke vagyok, ez miatt pedig mindenkitől félt engem. Legalábbis régen mindig így volt. De amióta a lábamra álltam, és eldönöttem azt, hogy a hegymászásnak szentelem az életem, apa egyetlen dologtól féltett. A hegyektől.

De ahogy itt állt elöttem, karba tett kezekkel, és szigorú tekintettel, mind ezt úgy, hogy rosszallóan méregetett, rájöttem arra, hogy nagyon szeretem őket.

- Apa, tudom, hogy mit akarsz mondani, de...

- Miért nem hallgattál ránk amikor azt mondtuk, hogy először inkább mutasd be nekünk?! - apa nem tudta kezelni a felgyülemlett düht ami a hatalmába kerítette őt. Önkéntelenűl csúsztak ki a torkán a szavak, és a mondatok.

- Én nagyon nem szeretnék most veszekedni - lassan feltettem a kezem, de éreztem az ereimben azt, hogy kezdem elveszíteni az önuralmamat. A kontaklencse olyan szinten irritálta a szemem, hogy kedvem támadt kiszedni, de tudtam, hogy azt nem tehetem meg.

- Angel! Mégis miért döntöttél ennyire hírtelen akkor? - apa értetlenűl rázta meg a fejét. - Mégis mit gondoltál?

- Kérlek, ne kiabálj! - a fülemre tettem a kezem, egy néma morgás hagyta el a számat, ezért muszáj volt összezárnom. Muszáj volt lenyugodnom.

- És most mit fogsz csinálni?! Az egyetemet abba hagytad! Halasztottál egy évet! Mit fogsz magaddal kezdeni?! - apa felemelte a hangját, de én minden önuralmamat elvesztettem, és felpattantam a kanapéról. Ökölbe szorítottam a kezem, de hírtelen nyílt az ajtó, mi pedig felkaptuk a fejünket.

- Szép napot Mrs. Anderson...- de amint meglátott engem, a szája elé kapta a tenyerét. - Úristen! Vissza jöttél! Annyira hiányoztál! - egyenesen a nyakamba ugrott. Na még ez kellett nekem.

- Jó, hogy jöttél Sidny. Beszélj a lányom fejével, és tereld őt jó útra, mert én nem tudok beszélni vele! - apa a homlokára csapott, miközben gyilkoss pillantásokkal ajándékoztam meg.

- Miért döntöttél úgy, hogy vissza jösz? - Sidny becsukta a szobám ajtaját, és kérdő pillantásokkal méregetett. Hátat fordítottam neki, és az ablakon keresztűl, az erdő felé pillantottam. Valahol ott van ő is. Nem tudtam, hogy mit kéne mondanom neki. Hiszen így is mindenkinek csak hazudok. Mindent összehordok, csak az igazat nem mondom el.

A fejemet ráztam, és felsóhajtottam. Nem lesz jobb az életem akkor ha soha véget nem érő kérdések bombáznak engem. Nem tudok gyógyúlni úgy, hogy mindenki magyarázatot vár el tőlem.

- El kell mennem! - léptem a szekrényemhez, és kipakoltam a ruháimat az ágyamra.

- Már megint hova?! - Sidny a combjára csapott, és a plafon felé szegezte a tekintetét.