|Bíborvörös Vágyak|

Kilencedik

⚜Damien⚜
________________

Aszt hiszem, hogy a vacsora meghívást jobban átkellett volna gondolnom. A baj az volt, hogy Sonja kisugárzása eddig nem tapasztalt érzéseket váltott ki belőlem. Próbáltam a közelében természetesen viselkedni, mégis minden pillantása közben izzadt a tenyerem. Lehet, hogy a világ legerősebb teremtménye vagyok, de emberként olyan vagyok mint a többi ember. Nekem is izzad a tenyerem és hülyén viselkedek ha egy csinos nő a közelemben van. Sonja pedig kifejezetten gyönyörű és intelligens. Nem tudom, hogy mi fogott meg benne, de érzem, hogy ő kell nekem. Már az első pillanatban éreztem valamit amit eddig nem éreztem. Mintha a sors akarta volna, hogy találkozzak vele. Mintha ez így lett volna megírva. De a vacsora meghívásra visszatérve... annyira elvesztem a szépségében, hogy vacsorázni hívtam őt. Viszont nem vettem figyelembe a tényt, hogy én nem eszem. Ez miatt fel alá járkáltam a szobámban, miközben a meztelen talpammal a hófehér puha szőnyeget piszkáltam. Hülyét pedig nem akartam magamból csinálni azzal, hogy én nem eszek, ezért a tarkómat dörzsölve az ablak felé pillantottam. Talán ma este inkább egy romantikus sétára viszem el. A várost nem ismerem annyira, ezért erősen koncentráltam, hogy hova vihetném őt el. Ez a baj a kisvárosokkal, hogy kevés a látnivaló. Én kívülálló vagyok, tehát könnyen eltévednek, viszont a szagok alapján haza találnék.

 
Ezért feszülten kisértem el apát vadászni. Megígértem, hogy tartunk egy apa fia estét. Azt nem árultam el neki, hogy ma este lesz egy randim, de mivel percek óta vigyorogva nézi az arcomat, arra következtetek, hogy sejt valamit.
 
- Feszült vagy, Damien - lépett át egy kidőlt fát. - Miért? - fordult felém a hold halvány fényében. A hold szürke fénye megvilágította az arcát, miközben a vékony zöld dzsekije zsebébe temette a kezét. - Nem kell nekem mindent elmondanod, de örülnék neki ha többet beszélnénk.
 
Halk sóhaj hagyta el a számat, majd a legközelebbi fának támasztottam a hátam. Az egyik lábamat a törzséhez támasztottam, és a hold fénye felé emeltem a fejem. Elmosolyodtam, miközben az erdő életre kelt. Bagoly huhogás törte meg a csendet. A közelben mókusok kapartak a fán. Kicsi állatkák rohangáltak az avarban, és madarak szálltak az ágakon. A fakopáncs a fát ütötte, a hangja betöltötte a békés erdőt.
 
- Találkozok valakivel - néztem apa szemébe, aki meglepődve húzta fel a szemöldökét. Hibátlan arcán apró mosoly bújkált, a tekintete csillogott a fényben.
 
- Mármint megismertél valakit? - puhatolódzott óvatosan. A kérdésére válaszul csak bólintottam, bár szomorú is lettem. Nem voltam átlagos. Az átlagostól eltértem. Nem ember voltam. Ha Sonja tudná, akkor biztos félne tőlem.
 
- Igen! De úgysem jöhet össze. Vagy szerinted igen? - kérdeztem reménykedve. Apa nevetve túrt a hajába, majd rántotta meg a vállát.
 
- Én hónapokon keresztül éheztem anyád vérérre - húzta össze a szemét. - Nagyon rossz volt. Küzdöttem a vágyam ellen, mert a biztonsága fontosabb volt az éhezésemnél!
 
- De működött? A kapcsolatotok működött? - sütöttem le a szemem. Mielőtt apa válaszolt volna, oldalra biccentette a fejét és szipogott egyet.
 
- Ki ez a lány?
 
- A neve Sonja - mosolyogtam. - Állatorvos!
 
- Nahát... - lepődött meg apa. - Akkor biztos, hogy nagyon okos.
 
- És gyönyörű - vontam fel a szemöldököm. - De a tény, hogy ő ember, én pedig... - mutattam magamra szavak nélkűl. - Egy árkot épít az ismerkedésünk közé.
 
- Nem volt könnyű a közelében lenned?
 
- Az még viszonylag tűrhető volt - emlékeztem vissza a tegnapi napra, amikor meglátogattam Sonját.
 
- És hogy találkoztál vele?
 
- Meztelen voltam - amint kimondtam, apa elnevette magát. - Ne nevess! - löktem meg. - Sajnálom, hogy nem tudok ruhát vinni magammal az átváltozás után - kár volt szóba hoznom, mert apa rákérdezett.
 
- Az átváltozással minden rendben? Vannak még nehézségeid?
 
- Ne is kérdezd - támaszkodtam meg a térdemen. - Fáj! Nagyon fáj! Olyan mintha átmenne rajtam egy úthenger - borzongtam meg, miközben a karomat simogattam. - Ha tehetném akkor inkább át sem változnék.
 
- De ha minnél gyakrabban változol, annál könnyebb lesz, nem? - szorította meg a vállam biztatásképpen. Miközben a fákat átlépve tovább sétáltunk, kihasználtam az alkalmat, hogy egy új témát hozzak szóba. A mai nap gondolkoztam azon, amit abban a könyvben olvastam. Úgy gondoltam, hogy elmondom apának, hiszen benne megbízhatok.
 
- Én... olvastam pár dolgot a fajtámról - tettem a tarkómra a kezem. - Jó dolgot nem írt a könyv - tettem hozzá hallkan.
 
- Mit írt? - húzta fel a szemöldökét.
 
- Puszta ereje minden természetfeletti lénynél erősebb. Ösztönei veszélyesek és bajt hoz mindenre, ami mozog. A ragadozók csúcsán áll. Figyelmeztetés: senki ne álljon az útjába, ha mégis találkozol a lénnyel, imádkozz, hogy már holtan találjon rád - emlékeztem vissza a leírtakra. - Tényleg ez lennék én?
 
- Ez lehetnél ha nem tudnád irányítani az erőd! Em... emlékszel arra, amikor megölted az erdőben azt a házaspárt?
 
- Amikor vérben úszva tértem haza? - sziszegtem hallkan.
 
- Annál kegyetlenebb lennél ha elengednéd magad! Egy egész várost letudnál mészárolni! Az utcák hemzsegnének a holttestektől.  Tehát felesleges ezen rágódnod, mert tudod irányítani - és apa ekkor megtorpant. Fél testtel fordult hátra, és a szája elé tette a mutatóujját. Nem értettem, hogy mi lehet a baj. Viszont ismerős szag kerített a hatalmába. Ezt a szagot éreztem már, és azt is tudtam, hogy kitől származik.
 
- Ez a vadász!
 
- Akkor futás! - és ekkor történt, hogy hírtelen elkezdtünk futni. A baj az volt, hogy későn kapcsoltunk. Szinte lassított felvételben láttam, hogy apát nyílhegy éri. Egy hagyományos éles hegy nem állította volna meg. De apa hatalmasat esett az avarban, ezért tudtam, hogy a vadász nem hétköznapi fegyvert használt. És ha különleges nyílt használt, az azt jelenti, hogy...
 
- És a vámpír kipipálva - nyílpuskáját a vállához szorította, miközben hevesen dobogó szívvel néztem végig rajta. Azt hiszem, hogy a probléma csak ezután fog következni. Ezek szerint ez a rohadék tud a létezésünkről! Ez mégis, hogy történhetett? Igazából ki ez a tag?! Nem gondolkoztam tovább, inkább engedtem, hogy az ösztöneim irányítsanak.
 
A pólómat egy határozott mozdulattal téptem szét a testemen, és az avarban térdeltem. A baj az volt, hogy kevés volt az időm, az átváltozás pedig gonddal járt. - Nehezen megy az átváltozás, kutya? - szegezte felém a nyílpuskát. - Örülök a vámpírnak, de nekem különlegesebb kell - a nyílpuskát felhúzta, és egy mozdulattal lőtte ki a nyilat. A szemem előtt fogtam meg, majd törtem ketté. - A különlegesebb pedig itt térdel előttem - biztosította a fegyvert. - A vámpírt kiütötte a méregbe mártott penge. De lehet, hogy neked kettőt kell adnom - és ebben a pillanatban a íj szélsebesen lőtte ki a nyilat. Átváltozás közben reagálni sem tudtam. A vállamba csapódott, a fájdalom miatt pedig oldalra hanyatlottam. Próbáltam kiszedni a nyilat a vállamból, de túlságosan mélyen volt. A testemet elöntötte a vér, ami csíkokban folyt a nadrágom felé.
 
- Te nem orrvadász vagy - sziszegtem gyengén.
 
- Igazad van - nevette el magát és ismételten felém szegezte a nyílpuskát. - Különleges lényekre vadászom. Pontosabban... olyan különleges lényekre, mint te! - és ekkor a második nyíl a mellkasomba csapódott. Az éles tárgy átment a testemen, miközben a maró és égető fájdalom közben apa mellé zuhantam. Azt hiszem, hogy késni fogok a vacsoráról...
 
Amikor legközelebb kinyitottam a szemem, rosszúl és gyengének éreztem magam. Hunyorogva próbáltam megfejteni, hogy hol vagyok. A hely egy régi, elhagyatott pincének tűnt. Előttem egy régi koszos vas ajtó volt, mellette egy régi szék és egy fém asztal. Ezen kívűl a fal már omladozott, mindenhol pókháló lógott, a kicsi fény néha pislákolt, néha pedig elaludt. Próbáltam mozdulni, de nagy fájdalom nyilallt bele a mellkasomba. Tekintetemmel apát kerestem, akit  vastag láncokkal kötöttek a falhoz. A falból vas karikát álltak ki, arra rögzítették a láncot. Velem szemben eszméletlenül ült a földön. Arca sápadt volt, a verejték cseppek lassan csöpögött végig a halántékán. - A kurva életbe! - megrántottam a kezem, de engem is leláncoltak. Méreg hatolt a testembe, ezért közel sem voltam olyan erős mint ezelőtt. Felsóhajtottam, majd a csuklómra rögzített bilincset néztem. Próbáltam kihúzni a kezem, de nagyon fájt. - Apa! Apa! - sziszegtem a fogaim közt. - Ne szívás már! - rángattam a vastag láncot. - Te ennél erősebb vagy!
 
A hangomra, apa a szemöldökét ráncolta, majd lassan, köhögve kinyitotta a szemét. Látszólag nem tudta, hogy hol volt. Ijedt volt, de hamar észhez tért. - Az a kurva vadász! - tápászkodott fel a poros padlóról. - Az elejétől kezdve tudta... - szorította a kezét a szúrt sebére. A francba... apa szervezete nem fog tudni sokáig küzdeni! Valamit ki kell találnom! Különben apa meghal.
 
- Nem mondanám - támasztottam hátra a fejem. - Inkább kitalálta. Vagy... - pillantottam az ajtóra. - Vagy tudta - adtam neki igazat. - A kezdetektől fogva tudott a természetfeletti lények létezéséről? Hogy hogy még életben van?
 
- Megúszta a rohadék - támaszkodott a combjára.
 
- Nem nézel ki túl jól!
 
- Vasfűbe mártott nyilat lőttek belém! Mit gondolsz? - suttogta izzadva. - Anyád mennyire lesz mérges ha meghalok?
 
- Nem! Nem fogsz! - pillantottam egy régi vasból készült szekrény felé. A szekrény rozoga ajtaja télig nyitva volt. Gyengén, de koncentráltam és megvillantottam a szemem. Élesebben és jobban láttam. A szekrényben különböző szerszámok voltak. Ma este muszáj lesz kitalálnom valamit! Különben apa meghal...