|Bíborvörös Vágyak|

Hetedik

⚜ ANGEL ⚜
___________________

Vincentel úgy döntötünk, hogy szemet hunyunk az idegen felett. Próbáltunk kizárólag a családunkra koncentrálni. Amióta Damien az életünk része lett, azóta mindenki sokkal jobban figyel Andarielre. Minden percben van mellette valaki. Ha nem mi, akkor Markus vagy Ravanna játszanak és beszélgetnek vele. Egy célunk volt, hogy a család egyetlen kincsét biztonságban tudjuk. Elképzelhető, hogy Damien ott támad ahol nekem a legjobban fáj. Ez pedig a lányom. Mert a lányomért bármire képes vagyok.

A minap az erdőben sétáltunk. Vincent és én úgy gondoltuk, hogy megmutatjuk neki a természet ritka csodáit. Azt akartuk, hogy érezze azt, ahogy a hőmérséklet változik. Azt akartuk, hogy hallja a természet csendjét, a madarak énekét, a növények növekedését.

- Ez olyan gyönyörű - egy virághoz futott, a sárga szirmait megbökte az ujjacskájával. Leguggoltunk mellé, és büszkén bólogattunk.

- Tényleg csodálatos - suttogta Vincent, majd a szemembe nézett. - Éhes vagy bogaram?

- Igen apa! - nyúlt Vincent csuklója felé, de az apja megfogta a kezecskéjét. A kezei közé fogta, és puszit nyomott a kézfejére.

- Akkor szerzünk neked valamit - rajongással és őszinte szeretettel fürkészte a lányunk arcát. Eljött az idő, hogy Andariel önnálóan is tudjon táplálkozni. Minden bizonnyal morbid dolog egy kisgyermek számára a gyilkolás. De minden könyvben, minden legendában, az leszármazottjainkkal kapcsolatos feljegyzésekben ez mind természetes dolog.

- Mész apával, kicsim?

- Te nem jösz anya? - fogta az ujjai közé a hajamat. Erőltettem magamra egy mosolyt, majd mepusziltam a homlokát.

- Nekem van egy kis elintéznivalóm - pillantottam a kastély felé. Vincent lesütötte a gyönyörű tekintetét, és az ajkára helyezte a kezét.

- Tegnap téged is... - pillantott a számra. Megrántottam a vállamat.

- Csak megmutatta a múltját - sóhajtva fordúltam hátra, és a hosszú faágakat kikerülve sétáltam a kastély felé.

Miután becsuktam magam után az ajtót, Damien után kutakodtam, akit nem találtam a szobájában.

Hallkan beléptem a könyvtárba. Az asztal felett ült, és egy régi barna kötésű könyvet olvasott. Egy hófehér inget viselt, amit feltűrt a karján. A nyakánál kigombolta az anyagot, így megpillanthattam enyhe szőr fedte mellkasát. A haját hátra lakkozta, egy arany karlánc csillogott a csuklóján. Az ívelt szemöldökét szabályos ívbe húzta, az ajkát résnyire kinyitotta olvasás közben.

És tényleg ő lenne az én fiam?
Ez a férfi?

- Milyen kellemes meglepetés! - nem pillantott felém. Figyelmesen olvasta a könyvet. - Érdekes. Itt írnak Kerberoszról. Hm... - hátra dölt a széken, majd végig nézett rajtam. - Tudod, hogy ki Kerberosz?

- Tudnom kéne? - fontam keresztbe a karom barátságtalanúl.

- Hiszen átadtál neki. Amikor még baba voltam - amint kimondta, a pupillám kitágúlt, a szívem hevesebben dobogott.

- A kutya... a pokolból? - suttogtam könnyes szemmel.

- Tudod azt, hogy Kerberosz kiket ragad el? - amint a szemembe nézett, oldalra pillantottam. Nem tudtam állni a tekintetét. Nem ment. - A bűnösöket. Azokat akik bűnt követtek el az életben - oldalra biccentette a fejét, majd folytatta. - Én pedig megöltem a hugomat.