Luke szemszöge:
„Csodálatos itt – sóhajtom a meleg levegőbe. Egy olyan embernek, mint nekem nem megszokott, hogy februárban 25 fok van. A szellő lágyan simogatja kezemet, ahogy kirakom az autó ablakán. Ujjaimat megfeszítem és eltartom egymástól, hogy a fuvallat még jobban bele tudjon kapni. Hirtelen összeszorítom marokba kezemet, mintha elkaptam volna valamit. Újra kinyitom, majd összecsukom, de nem tudom elkapni. Megérkeztünk – hallom a mellettem ülő sofőr apámat, és leparkol egy nagy épület előtt. ’Pretoria Akadémia Kórház’ áll nagy betűkkel rajta. Első napunk a kórházban, mit mondhatnék még? Úgy nézett ki, mint egy kórház: undorító fehér csempék egészen a mennyezetig felrakva, még annál is undorítóbb fehér padlóburkolat mindenhol, ami már a sok szennyeződéstől nem nyerte vissza régi formáját. Kék kötényben ápolók és orvosok különféle névjegytáblával, a betegek ócska kórházi ruhába bugyolálva.
-Áh, Mr. Mortenson. Nagyon örülünk magának. Isten hozta Önt! – fogadott szívélyesen egy kék köténybe öltözött személy. Dr. Jekyll Fritz, főosztályvezető szakorvos. És te bizonyára Heaven vagy. Nagyon hiányzott már egy elszánt önkéntes a személyzetből – bólogatott széles mosolyával, miközben aprókat rázott kinyújtott kezemen. Erre tessék. Körbevezetem Önöket! – mondta, s mi mint egy kiskutya, követtük őt át a nagy kórházon keresztül. A kórházunk nagyon felszerelt, így mindenféle vizsgálatra sort tudunk keríteni. Nemrégiben többek között ezt a…….
Nem figyeltem többé rá, miután hat kék köpenyes ember száguldott el mellettünk egy sebesülttel. Az egész testét vér borította, ruhája színét már meg sem tudtam volna mondani, annyira átitatta a vér. A testéből eltávozott vér folyamatosan csepegett le a megtett útvonalukon. Mint egy madár, aki a szemeket csipegetve követi a megjelölt utat, úgy követtem én is annak a betegnek az útját.
-Pulzus nem érzékelhető, a szívműködés leállt. Defibrilláris újraélesztést. AZONNAL!!HÁTRA! – szűrődnek ki az ajtón keresztül, én pedig közelebb megyek. Lábujjhegyre állva bekukucskálok az ajtón lévő üvegen és megtorpanok. A leadott sokk hatására a beteg mellkasa felemelkedik, majd folytatják a 2 perces újraélesztést.
-Pulzus nem érzékelhető, a szív nem működik. ÚJRA!
A beteg teste ismét megfeszül, de ismét nem reagál az életmentésre.
-Pulzus nem érzékelhető, a szívműködés leállt. A halál időpontja 10 óra 31 perc.
A kimerült kék köpenyesek lassú tempóban húzzák félre orrukat és szájukat eltakaró maszkjukat és félredobják a véres gumikesztyűt. Értesítse a hozzátartozóit – szólal meg az orvos, és egy lepedőt terít az élettelen testre.
Ennyi volt egy élet? – teszem fel a kérdést magamban. Hirtelen kicsapódik mellettem a kétszárnyas ajtó egyik szárnya és kilép az életmentést vezénylő orvos. Szürke szemeivel mélyen az enyémbe néz. Vastag, őszes szemöldökétől és őszes borostájából megítélve 60-nak nézném, de tudom, hogy még a negyvenen is alig lépett át. Vérrel kevert, homlokán gyöngyöző izzadság gurul végig arcán, majd letörli a kesztyűből maradt hintőpor maradványos kezével. Villámcsapásszerűen tudatosul bennem, hol is vagyok valójában. Undorító klóráztatott folyosók, undorító beteg szag, undorító halálszag. Undorító kórházszag, minden undorító jellemzőjével együtt. A legközelebbi székhez futok és leülök. Mélyeket lélegzem az undorító levegőből. Undorító.
-Sosem szeretted a kórházakat – rázta a fejét mellém lépő apám és leguggol elém.
-Nem lesz ám mindig ilyen rossz. Átlagosan egy hónapban 25 haláleset történik a kórház falain belül, ezek közül csupán 5 az, amikor a beteg beérkezését követően történik. A legtöbb pedig a kritikus időszakban. Vannak nyugisabb osztályok is – paskolja meg fejem dr. Fritz és máris megkönnyebbülve érzem magam.
-25? Mindig is tudtam, hogy ez lesz számomra a legmegfelelőbb munkahely.
