Luke szemszöge:
2012.07.28.
"Napcsókolta barna bőr. Falatnyi bikini. Verőfényes napsütés. Lágyan simogató szellő. Hűsítő tengeri hullámok. Tökéletes szombat délutáni program, nemde? Sütteted magad a homokos tengerparton. Teljesen ellazulsz, érzed, ahogy a homok szinte elnyel. Igyekszel elfelejteni minden egyes apró irritáló tényezőt a szürke hétköznapokból. Ezt gondolja legalábbis egy átlagos ember, ám ez nálam nem igazán mondható el. Nem vagyok átlagos, korántsem.
Szia – zökkentett ki gondolataimból egy hang. Jim Moseby vagyok, modellügynök.
Óvatosan nyitogattam zárt szemeim, és az előttem guggoló férfira néztem. A harmincas évei közepén vagy annak késő éveiben járhatott. Göndör haja volt, és látszott rajta, hogy egész álló nap kezével hátrafelé simogatja, ezért már kissé zsíros volt a sok fogdosástól. Napszemüveget viselt és a kávétól megsárgult kusza fogaival felém vigyorgott. Összességében elég jól nézett ki…hullaként. Ne haragudj, de nem tudtam elmenni a szépséged mellett. – erőltette tovább a beszélgetést és a kezét nyújtotta. Határozott mozdulattal aprót ráztam rajta, majd felálltam. Nem tudom, mivel foglalkozol, de tökéletes modell alkatod van.
Valóban az volt. Ugyan csak 170 cm voltam, csinos alakom volt. Sosem voltak túl nagy melleim, egyszerűen nem ilyen a genetikám. Hasamon látszottak halványan a kockák, lábaim izmosak és vékonyak voltak, karommal egyetemben. Sokat teszek azért, hogy így nézzek ki. Ha mindez nem lenne elég, szőke hosszú hajam van és zöld szemem. Kreol bőröm. Egyszerűen tökéletes kifutó modell lehettem volna.
Gyilkos vagyok – válaszoltam meg előbbi kérdését, amire leesett az álla. Másik kezéből kiejtette drága fényképezőgépét és egyet hátralépett. Csak vicceltem, diáklány vagyok – mosolyogtam rá és forrni kezdtem legbelül. Vicces is vagy! – mondta végül elhúzott mosollyal, mire én csak egyetértően bólogattam. Remek ez a tengerpart – nézett körbe. Nem lenne kedved csinálni pár képet, például azon a sziklán? – kérdezte jobbra mutogatva. Keze irányába néztem, és máris megláttam a potenciált a hatalmas sziklákban. Miért is ne? – vigyorogtam rá, majd mire észbekaptam volna, már a sziklán ültem vadító pózban és a vaku folytonos villogását figyeltem mozdulatlanul. Kicsit döntsd előre a vállaidat, ezaaazzzz – utasítgatott, én pedig ittam minden egyes szavát. Döbbenet, hogy én vagyok az a mázlista, aki megkapott téged – vigyorgott, miközben a már elkészült képeket nézegette vissza. Csinálhatnánk még egy olyat, hogy lefekszel a sziklára, fejedet pedig a másik irányba fordítod? – kérdezte kissé félőn, ami valljuk be, furcsa volt. Az ilyen emberek nem éppen arról híresek, hogy valamitől is féljenek, de én, mint remek fotóalany, tettem, amit kért. Kis ideje már ott feküdtem a sziklán, amikor rájöttem, hogy nem látom a vaku vakító erejének tükröződését a szikláról. Jim irányába fordítottam fejemet és ledöbbentem. Már nem volt a fényképező a kezében. Már nem akart rólam képeket csinálni. Már nem érdekeltem úgy, ahogy eddig. Felém sétált. Kezében ismerős dolgot láttam. Kést és nejlonzacskót. Meg akar ölni. Most először szembesültem azzal a ténnyel, hogy engem akarnak megölni. Felültem a szikla szélére; szemeimet tágra nyitottam és egyenesen a szemeibe bámultam, miközben apró lépésekkel egyre közelített és közelített hozzám. Hallottál már a ’fotós gyilkosról’? – kérdezte, miközben egyenesen torkomnak emelte a kést. Csak bámultam rá, mintha lefagytam volna.
„Gyilkos szedi áldozatait az amerikai tengerpartokon. Az amerikai lakosság rettegésben él. Valószínűleg modellügynöknek vagy fotósnak adja ki magát. Ezzel csalogatja magához gyanútlan áldozatait, csak is fiatal hölgyek személyében. Áldozatait megfojtja, testüket pedig megcsonkítja. Kerüljék a tengerpartok, tópartok közelét. A ’fotós gyilkos’ bármikor lecsaphat. A rendőrség tehetetlenül áll a dolgok előtt.” – villantak át agyamon a hírekből szert tett mondatok. És te hallottál már rólam? – kérdeztem vissza.
Mert te ki vagy? – tette fel újabb kérdését nevetve, mire én nevetve válaszoltam. Hát a te végzeted.
Mondatomtól lesokkolódva kihasználtam kedvezett helyzetem és elkaptam a kést szorongató kezét. Woo-woo-wooo. Zsaru vagy? – tette fel kezeit a megfordult helyzetből adódóan.
Szia. Heaven Mortenson vagyok, gyilkos.
Mi? – kérdezett vissza ismét, de most már nem feleltem. Kihasználtam a természet által alkotott csodálatos terepet. Bár meleg volt, a sziklák az állandóan neki csapódó hűvös óceáni víztől nyirkosság váltak, és csúszósak lettek. Mozogj – utasítottam a gyilkost, miközben folyamatosan felé sétáltam erősen markolva a tőle megszerzett éles fegyvert. Nézd, elengedlek, ha te is elengedsz engem. Soha többé nem fogunk találkozni – mondogatta lassan, miközben kezeit óvatosan engedni kezdte lefelé. Valóban nem fogunk - mosolyogtam önelégülten. Egyre közelebb és közelebb taszítottam a szikla széléhez, ám tervem, miszerint kihasználom a természet jóságát, nem igazán látszott beteljesülni. Bevallom, azt hittem, hogy le fogsz csúszni a nyirkos szikláról. – vallottam be végül csalódottan. Hallottam, ahogy megkönnyebbülten sóhajtott és fújta ki a levegőt. De ez nem jelenti azt, hogy nem öllek meg – folytattam. Eldobtam a kezemben szorongatott kést, kissé nekiszaladtam és lelöktem a szikláról. Senki sem látta, hogy mit csinálunk, ahogy azt sem, hogy pár méternyit zuhant a sziklákról az alsóbb sziklákra. Tompa koppanást hallottam, és érdeklődve közelebb mentem a szikla széléhez. A szikla alján feküdt kiloccsant aggyal; bal lába kitekeredve, kezei feje mellett. Szemei tágra nyíltak és mintha valamit mondani akarnának. Találkozunk a pokolban – suttogta egy kis hang a fülembe. Pár percig még néztem szánalmas testét, míg a víz lassan el nem érte, majd, mint, ahogy a kisgyermek a zsírkrétáért nyúl, úgy kapott a víz is vérrel átitatott testéért. Nem sok kellett hozzá, hogy a víz elszíneződjön, de amint az ember továbbnéz, semmit sem lát abból. Csak az átlátszó sós vizet, ami együttesen a többi vízzel, a sok titokkal, sötétre színezte az egész óceánt."
