A pszichológusom tanácsolta, hogy vezessek naplót, írjam ki magamból az érzéseimet. Jelzem mindenkinek: egy nagy MARHASÁG.
~ Haló? - vettem fel az ismeretlen számot jelző telefonomat.
- Szia Heaven, ugye? Én Mrs. Grande vagyok, az osztályfőnököd. Az a szomorú tény fogadott, hogy egy óra elmúlt és te nem vagy itt. Meg tudod magyarázni, ez hogy is történt?
~ Természetesen tanárnő. Az úgy történt, hogy nem mentem el.
- Azt én magam is látom. Vennéd a fáradtságot, és bejönnél kérlek? Ez nem kérés, büntetésben kellene lenned. Megvárunk, amíg ide nem érsz, és onnantól kezdve él az egy óra.
- Mivan? - szólalt meg Mrs. Grande mögül egy dühös hang. Én aztán egy perccel sem maradok tovább, mert azt a ribanc nem tudott időbe idejönni...
- Luke kedvesem, megnyugodnál? Még nem tudja, hogyan működnek itt a dolgok, különben is, neked van elég a számládon, úgyhogy ülj le és duzzogj magadban - intette le, majd ismét hozzám kezdett el beszélni. Várlak kedvesem. - és letette a telefont.
~Várhattok kedveseim - feleltem, mikor már ténylegesen bebizonyosodtam, hogy lerakta a telefont. Oh, Mr. Luke Hom..mi is volt a vezetékneve? Ah tökmindegy, a Lukeot megjegyeztem...dehogy jegyeztem meg, ha előbb nem mondja kedves osztályfőnököm, már azt is elfelejtettem volna, hogy valaha is találkoztam vele. Tehát büntetés...Remek. Még sosem voltam büntetésben, hát lássuk, milyen is egy büntetés….
- Hát te mégis hol a fenében voltál? Sydneyből jöttél Melbourne-be? És gyalog? Vagy mi? – fakadt ki Luke, amikor három óra múlva betoppantam a terembe, ahol éppen büntetésünket töltöttük. Vagyis Luke igen, én meg most kezdem.
~ Annyira sajnálom – mentegetőztem…Majd hamar beleszokom ebbe az új környezetbe, csak időbe telik…Egész nap nem ettem semmit, és kerestem egy Mekit….Annyira ideges voltam a büntetésem miatt, hogy elfelejtettem innivalót venni, és megszomjaztam, de mivel már messze voltam a Mekitől, keresnem kellet egy másik helyet, ahol lehetett valami innivalót kapni, és mivel nem vagyok itt ismerős, eltévedtem és hát…ennyi időbe telt idetalálnom.. – hazudoztam össze vissza, és reménykedtem abban, hogy elhiszi nekem Mrs. Grande.
-Te esküszöm nem vagy normális – rázogatta fejét szintén büntetésre ítélt társam és lenézően méregetni kezdett.
- Luke, nem illik így beszélni, Heaven legközelebb légy körültekintőbb, nem csak egyedül voltál büntetésben, ne feledd. Elmehettek. Köszönöm. Luke, légy úriember, kísérd haza Heavent. Nehogy eltévedjen megint és ráesteledjen – intett és kiment az ajtón, csakúgy, mint pár órával ezelőtt.
- Mi? Dehogy kísérem! Az sem érdekel, ha elrabolják, és eladják szervdonorként. – kiabált utána, de már azóta rég messze járt. Ötvenes éveiben járhatott, de olyan gyorsan mozgott, mint egy eleven óvodás.
-Nem is kell, véletlenül veled látnának és az gusztustalan lenne – húztam el gúnyosan számat és elhagytam a termet, majd rövid időn belül a sulit is.
Nagyon is jól tudtam merre kell mennem, a suliba, a Mekibe, akárhová. Két hete költöztünk ide, de már ennyi idő alatt is sikerült kiismernem a környéket.
Tipikus rendezett kertvárosi részben laktunk. Szépen nyírt előkert, drága autók a kocsifeljárókon, és a házak is drágának tűntek.
Annyira elmerültem a nézelődésbe, hogy nem vettem észre a velem szembe jövő járókelőt és véletlenül felbuktattam.
~ Elnézést. Az én hibám – esdekeltem és igyekeztem felsegíteni a pórul járt idegent.
-Te még vak is vagy, nem csak tudatlan – reagált az ismeretlen ismerős, Luke.
~Te követsz engem? – szegeztem neki a kérdést és körbenéztem.
-Isten ments. Itt lakom – mutatott a házra, ami előtt összeütköztünk.
~Itt? – meresztettem ki szemeim és elsápadtam. Én meg ott – mutattam a mellette levő házra.
-Mi szomszédok vagyunk! – kiáltottuk mindketten egyszerre a meglepődöttségtől.
