Luke szemszöge:
2011.04.20.
„Én voltam. Én tettem. Istenem, segíts. Mocskosnak érzem magam….Egy átlagos tavaszi napnak indult az egész. Szokásomhoz híven a házunktól pár kilométerre lévő erdős területre mentem reggeli tornára, ahol minden reggel egy órát futottam suli előtt. Mindenki azt kérdezgette tőlem, akárhányszor csak elárultam, hogy teljesen normális vagyok-e, hogy csak azért felkelek hajnali 5 órakor, hogy egy órán keresztül „kínozzam” testem és ezt én még élvezem is? Azt hiszem igen – feleltem minden egyes alkalommal és elengedtem a fülem mellett. De nem csak én vagyok egyedül. Mások is szoktak ott lenni rajtam kívül, de azon a napon az a valaki azt kívánom, bár ne lett volna. Alig kezdtem el a kocogást, a sűrű bozótból nyöszörgő hang hallatszott ki. Megálltam és hegyezni kezdte füleimet. Szaggatott beszéd volt, alig hallható és érthető. Közelebb mentem, bár a hideg kirázott és legszívesebben eltűntem volna, akár egy szellem, kíváncsiskodó természetem felülkerekedett rajtam. Va…Vala..Se…Sem…Nem értettem tisztán, míg közelebb nem mentem. Valaki….Segítsen…- vettem ki pár perc küszködés után és azonnal elindultam. Óvatosan elhúzogattam a bozótos ágakat, meg nem sértve magamat. Egyre bentebb mentem, amíg elém nem tárult, ami idevezetett. Egy idősebb férfi feküdt a földön, testét fű, por, sár, mindenfelé apró törmelék borította, míg két kezével a mellkasát markolászta. Kérlek, segíts… - epedezett, miközben egyre gyengült és gyengült. Szívrohama van – futott át agyamon. Hívnom kellene a mentőket, vagy segítségért szaladni, de valahogy lábam mozdulni sem tudott. Ott álltam bambán, lesokkolódva, miközben ez az öregember haldoklott a szemem láttára és én semmit sem tettem annak érdekében, hogy megmentsem.
- Kérlek, kérlek, kérlek, kérlek, kérlek – mondogatta szüntelenül, míg ereje végleg el nem hagyta és meg nem halt. Alig pár perc volt az egész, de nekem óráknak tűnt. Ott feküdt élettelen teste a földön heverve, miközben szemei nyitva voltak és engem bámultak.
Ezért megfizetsz – sugallták üveges szemei, majd sarkon fordultam és hazaszaladtam. Megmenthettem volna, meg tudtam volna menteni, ha nem lettem volna ennyire gyáva. Most pedig halott, megöltem. Most valahol egy tucat unoka, gyermek és feleség várja haza szeretett nagyapját, apját és férjét. Ezért a pokolba fogok jutni – ismételtem szüntelenül, mikor az esti hírekben meg nem láttam az idős ember fényképét.
„ Természetes halállal halt meg a 62 éves férfi, az idegenkezűséget a rendőrség kizárta….”
Hatalmasat sóhajtottam, mikor tudatosult bennem, hogy valójában nem én öltem meg. Átvitt értelemben viszont igen. Zavarodott vagyok.
-Közrejátszottál a halálában, te ölted meg, ne mentegetőzz – mormogtam erőteljes hangon, de ő rám sem figyelt.
~Tovább – forgatta meg ismét kezében a kést, immár ezredjére.
