Nagyot sóhajtottam. Újra összeszedtem magam, miközben fejemben ugyanaz a gondolat lebegett: Ölj. Nem kellett nagy erőfeszítés hozzá, hogy pár könnycseppet morzsoljak ki szememből, hiteles előadásom részeként. Újra kopogtam az ajtón.
-Megmondtam neked, hogy tűnj el – ordította, de most már ki is nyitotta az ajtót hozzá. Talán, hogy hatásosabb legyen? Nem tudom…
~Luke…- ismét vettem egy nagy levegőt, majd próbáltam a lehető leghihetőbben eladni magamat. Nézd, tudom a titkod..Te nem tudod az enyémet.
-Szerelmes vagy belém…de tudom.. - vetette elém szavait megalázóan.
~Szükségem van a segítségedre. – néztem rá könnyes szemekkel, miközben sorra egymás után potyogtak ki szememből a sós könnycseppek.
-Miért pont az enyémre? – kérdezte nyugodtabb hangon.
Kezd megpuhulni…
~Tudom, hogy megbuktál, én viszont meg fogok. Te segíthetsz nekem abban, amihez nem értek, és cserébe én is segítek neked, hogy megvalósítsd az álmaid. A tiéd a zene, az enyém a Harvard. Vedd egyezségnek. – könyörögtem már szinte. Úristen..én könyörgök? De ezt nem én szoktam…
Nagyot nyelt. Szinte láttam, ahogy nyelés közben ádámcsutkája megfeszül, és végigfolyik nyála a gyomrába.
-Legyen, bár még mindig fogalmam sincs, hogy egy kitűnő lány mihez nem ért – adta be derekát, és jobb kezét nyújtotta.
Én sem voltam aztán rest, azonnal megfogtam árválkodó kezét, aprót szorítottam rajta, majd kissé közelebb léptem hozzá.
~Tudod Luke…Kedvelem Ashtont, de én a legjobbtól akarok tanulni. A zene a gyengém. Nincs ritmusérzékem, nem tudok énekelni és még a saját lábamban is felbukok. Ráérsz most?
Legnagyobb meglepetésemre elmosolyodott.
-Akkor hozom a gitárom. – engedte el a még mindig összefont kezünket, és visszament a házba.
Óriásit sóhajtottam, hallottam, ahogy a kődarabok végig gurulnak a földön, ami a szívemről esett le. Belső énem ismét sorra hányta a cigánykerekeket, pezsgőt bontott és ünnepelt. Már majdnem félúton vagyok – suttogtam magam elé, miközben önelégült mosoly kúszott az arcomra. Megvártam, amíg lejön, vagy hogy egyáltalán tényleg lejön e, és segít e nekem.
Feleslegesem aggódtam emiatt, hiszen néhány perc múlva már előttem is állt, gitárjával a kezében. Egy fekete Gibson volt.
-Hm, tényleg nem sok minden van a szobádban, viszont a posztered baromi jó. Szereted őket? – kérdezősködött Luke szobámba érve.
~Lenyűgöző, hogy egy egyszerű poszter mennyi mindent ki tud váltani az emberből, nemde? – mosolyogtam el mondatomat, ugyanakkor hirtelen meg is döbbentem. Honnan tudtad, hogy nincs sok minden a szobámban? – tettem fel ismét egy kérdést Lukenak.
Hirtelen kezdett zavarni ez az egész szituáció is.
-Ashton jó srác. Kicsit különc, de ki nem? – vonta fel szemöldökét, miközben egyenesen a szemembe nézett. Persze, elmondta, hogy visszautasítottad, miattam. – ült le végül az ágyam szélére, miközben gitárját maga mellé fektette.
~Fogalmam sincs, hogy ő vagy akár te, honnan vettétek, hogy én valamilyen érzelmet is táplálnék egyikőtök iránt is – rázogattam meg fejemet értetlenül.
-A szád ezt mondja, viszont a szemed mindent elárul.
No persze – gondoltam magamban, de miért is ne? – gondoltam tovább. Egyenesen az ágy széléhez mentem, ahol Luke ült, és leültem mellé. Mélyen a szemébe néztem. Eddig észre sem vettem, hogy milyen gyönyörű szeme is van. Szeme külső része királykék, majd a pupillája felé haladva egyre világosabb, mint egy lagúna. Életemben nem láttam még ilyen gyönyörű kék szemeket.
-Gyere, éneklek neked egy dalt – kacsintott rám, miközben én még folyamatosan gyönyörű szemeit bámultam.
Aprót bólintottam, míg felém fordult, gitárját pedig ölébe fektette. Megköszörülte torkát, majd belekezdett: ujjait óvatosan a gitár húrjain kezdte el húzni, majd énekelni kezdte a dalt:
Killing me softly…
Gyengéden ölj meg…
