Luke szemszöge:
A parancsára tovább lapoztam ebben az átkozott naplóban, majd ismét egy baljós kezdetű mondattal találkoztam.
2011.07.10
„Megint megtettem. Én voltam. Istenem, segíts. Mocskosnak érzem magam…Én, én nem akartam, elvesztettem a fejem. Elizabeth két háztömbnyire lakott tőlünk és elég jó viszonyt ápoltunk vele. A férje évekkel ezelőtt meghalt, egyedült élt és özvegy volt, de olyan jóságos asszony volt, hogy mindenki csak nagyinak hívta. Ha valakinek problémája akadt, rögtön hozzá szaladt; ő pedig igyekezett segíteni, ahogy tudott: anyagilag, lelkileg, fizikailag. Imádnivaló kis asszonyka volt, meg kell hagyni. Így ki máshoz mehettem volna, mint hozzá? Akkoriban még nem volt meg ez a könyvecském, mert azt hittem, hogy nagyi majd rendbe hozza a lelkem. De tévedtem….
Majd’ 3 hónap múlva a szerencsétlen baleset óta (így hívom már csak), felkerestem őt. Nagyon kedves volt velem – mint mindig. Meg sem kellett szólalnom, látta rajtam, hogy valami baj van. Egy jókedvű, erős lány voltam, aki gyakran nevetett és segített másokon. De attól a naptól kezdve valami eltört bennem és azóta csak árnyéka vagyok régi önmagamnak. Nagyi leültetett a kopottas rekamiéjára és sütivel kínált. Mi a baj, aranyom? – kérdezte, mikor leült végre a velem szemben lévő fotelbe, mankóját pedig maga mellé döntötte.
Jaj nagyika – törtem ki végül sírásban, és arcomat kezeimbe temettem. Sírtam, de inkább zokogtam. Sshhh – csitítgatott a másik oldalról. Nehézkesen járt már, néha még a mankóval sem ment már neki. Mi gyötri ennyire kis lelked? – kérdezgette szüntelenül, míg beszélni nem kezdtem. Azt hiszem, megöltem valakit – gurult ki újabb könnycsepp a szememből, és zokogva meséltem el neki lelkemet nyomó történetemet. Én esküszöm, nem akartam nagyi…Nagyi, te ugye elhiszed? Te hiszel nekem, ugye?....Nagyi?...Nagyi?! – tettem fel neki folyamatosan kérdéseimet, miután elmeséltem neki mindent, minden egyes másodpercet.
Ne hívj így – mordult rám és a kedves öreg kis arc hirtelen vén mogorva arccá változott. Tudott ő járni, nem arról van szó, hanem hogy nehézkesen. De ilyet még én sem láttam tőle: hirtelen felpattant a fotelből, mellé döntött mankóját hóna alá kapta és ’eszeveszetten’ sietett valahová. Most meg hová mész? – kérdezősködtem, és utána eredtem. A konyhába igyekezett a telefonhoz.
Te gyermekem egy gyilkos vagy, megérdemled a méltó büntetésed, Légy átkozott, azt kívánom, hogy soha ne legyél boldog. Annak az embernek családja volt! Te pedig elvetted tőlük. Itt senkinek sincs joga Istenesdit játszani, nem te döntöd el, ki haljon meg, és ki nem!!
Soha életemben nem hallottam és láttam ezt az öreg nénit így beszélni. Le fog leplezni – futott át az agyamon. Tönkre fogja tenni az életemet, még csak 15 éves vagyok. Alig kezdtem el a középiskolát, még csak alig éltem, szeretnék szerelmes lenni, felnőni. Nem engedhetem, hogy tönkretegye az életemet – suttogtam magam elé, majd hirtelen elkaptam a telefon után nyúló kezét és nagy erővel ellöktem. Megingott, kiesett hóna alól a mankó és nagy erővel hátrazuhant, egyenesen a konyhapult sarkának. Azonnal meg tudtam mondani, hogy meghalt e vagy sem.
Meghalt.
Tudom, hogy meghalt. Éreztem, ahogy utolsó kívánságként átka lelkemig ér, és az előző átok után ez is lelkembe lett vésve.
Nagyot sóhajtottam, azután ismét sarkon fordultam, és észrevétlenül elhagytam a házat, az utcát, a várost, az országot. Elköltöztünk. Azt hittem új élet fog kezdődni, de a java még csak ezután következett.”
-Ugye tudod, hogy őt is te ölted meg? – szegeztem neki kérdésem, de ő ismét nem figyelt rám. Megráztam a fejem és megint lapoztam egyet a könyvben.
