Luke szemszöge:
2013.02.11.
„A fehéren jól mutat a piros. Istenem, merre vagy, hogy nem segítesz nekem? Mocskosnak érzem magam.
Tudom, hogy nem érdemlem meg azt sem, hogy a nevedet suttogjam magányos éjszakáimon, de azt hiszem itt a vége. Ennél mélyebbre nem süllyedhetek…..aztán meg látom, hogy nekiállok gödröt ásni…
Szülőnek lenni felelősség! – mondja mindenki, aki gyermekkel megáldott. Belegondoltál már igazán abba, milyen jelentősége is van a gyermek szónak?
Magad is gyermek vagy. Édesanyád pocakjában fejlődsz és nevelkedsz kilenc hosszú hónapon át, majd megszületsz. Először sírsz fel, levegő után sóvárogsz, s szépen lassan elkezded felmérni a terepet. Érdeklődve tekintesz körbe a szobában, a házban, az udvaron, a városban, a világban. Ilyenkor mindent tudni akarsz, mindent meg szeretnél ismerni. És meg is fogod ismerni. Egyre magasabb, nehezebb és idősebb leszel. Kétéves. Hároméves. Négyéves. Ötéves. Óvodás. Általános iskolás. Középiskolás. Egyetemista. S mire észbe kapnál, már egy apró csöppséget ringatsz alkarodon, és azt suttogod édesen fülébe: ’Aludj drága.’ Szülő vagy. De anyának vagy apának nagyobb felelősség lenni? Kétségkívül apa kell a gyermek fogantatásához. Minden szál ide vezethető vissza. És lényegében az apa szerepe itt ki is merült. Egyes férfiak a szülés után ezért jóval nagyobb felelősséget éreznek a babával kapcsolatos dolgokban, és ilyenkor veszik ki az elmulasztott időket. Egy anya nem tud elmulasztani ilyen időket. Az anya pocakjában nevelkedik a magzat. Gondoltad volna, hogy négy nap milyen kevés idő, de mégis ilyenkor alakul ki minden? Bámulatos. A negyedik napra már körvonalazódik maga a baba. Pár hét elteltével még olyan látványos dolgok alakulnak ki az embrióban, még is, egy anya már most is érzi, hogy gyermeket hord a szíve alatt; megdobban a szív. Két hónap elteltével pedig már az ultrahangos képeken is látható a kis jövevény. Ekkor bizonyosodunk meg arról, hogy valaki igenis fejlődik a pocakunkban. A 10. héten a baba elkezd mozgolódni, a negyedik hónapban pedig már egyre gyorsabban növekedik a baba. Gondoltad volna, hogy a negyedik hónapot elérve már most rendelkezik egy négy hónapos magzat egyedi azonosító jellel, vagyis ujjlenyomattal? Több, mint 7 milliárd ember él a földön, de senki, még az egypetéjű ikrek sem rendelkeznek azonos ujjlenyomattal. Az ötödik hónapban már az anya, sőt mások is érzik a baba jelenlétét, ha megérintik az egyre kerekedő pocakot, ahogy a baba rugdalózni kezd. Hatodik hónap. Hetedik hónap. Nyolcadik hónap. Kilencedik hónap.
-Elfolyt a magzatvíz! Azonnal vigyék a szülőszobába! Nyomjon! Már látom a fejét! Ne adja fel!
Gondolom a múltkori sokkos állapotba kerülésem miatt küldtek át a szülészetre, mert itt a korszerűség miatt nincs, vagy csekély a halálozási arány. Tévedtek. Akihez hozzáérek, holtan esik össze.
-Nem akarom látni – suttogja alig hallhatóan a meggyötört nő.
Mindig is elgondolkodtam azon, hogy egy nő, aki világra hozta gyermekét, vagyis már anya, hogyan tud, és képes bizonyos döntéseket meghozni. Hogyan dönti el, és mi alapján egy ’anya’, hogy eldobja gyermekét? Vagy megöli. Miért öli meg egy ’anya’ a gyermekét? Túl nagy a felelősség? Teher? Akkor miért vállalkozott erre? Tudta, hogy mire számít. Sejthette… Igazából akkor tudja meg az ember, milyen érzés is anyának lenni, amikor már magad is azzá váltál. Még mindig nem értem. Hogyan képes egy nő, 9 hónapon keresztül nevelni öntudatán kívül gyermekét, akit nagy szenvedések árán a világra hoz, csak úgy eldobni? Kínzó gyönyör.
~Már nem is fogja – suttogom vissza, karomon óvatosan ringatva az újszülötett.
-Ezt meg hogy érted? – emeli rám bágyadt tekintetét.
~Meghalt.
-Hogy érted, hogy meghalt? Hallottam, ahogy felsírt, azt mondták, hogy egészséges. Azt mondták nekem, hogy egészséges kisfiam született. – csattant fel hirtelen a nő, és igyekezett gyenge testével elrugaszkodni az ágyról.
~Nyilatkozott róla, hogy nem akarja megtartani a babát – ringattam még mindig apró testét karomon.
-Nem akartam megtartani, de megölni sem akartam! – ront rám a nő, és kitépi a babát a karjaimból.
~Már akkor megölte, amikor azt mondta, nem akarja megtartani.
-Nem, nem, nem, Istenem, ne – morzsolt el pár könnycseppet és a padlóra rogyott. Istenem, ne, a kisbabám! – sikoltozott és még jobban zokogni kezdett.
~Meglepő fordulat. Maga valójában jó anya lett volna, de ezt már soha nem fogjuk megtudni – suttogtam fülébe, és karjában futó vastag dülledező erébe vágtam a halálos dózist.
