Luke szemszöge:
2012.03.21.
„Elgondolkodtál már valamikor azon, hogy hogyan létezel? Mi az, ami életben tart? Ahogy megszületünk, automatikusan beindul a tüdőnk, megszívja magát levegővel és lélegezni kezdünk, azért, hogy túléljünk. Máskülönben a szülőszobából a boncterembe kerülnénk. Tehát a légzéshez kell tüdő. Enélkül nem lélegeznénk és meghalnánk. Agy – az információtárolás eszköze – szerintünk. Rendeltetése azonban ennél sokkal fontosabb és összetettebb. Az agyad irányít mindent; össze van kapcsolva minden fontos ideggel, aortával, érrendszerrel, zsigerrel. Ha többé már nem képes ellátni funkcióit, leáll – szaknyelven ezt hívják agyhalálnak; az illető pedig kómába esik. Meghal. Különböző belső szervek nélkül sem tudnánk élni: ott van a máj, a vesék, – bár egyel még csak-csak, - a lép, a szív. A szív egy összetett szervünk: 2 pitvar, 2 kamra, szívbillentyűk, apró kis hajszálerek, amik körbefonják az egészet. Ezekre szüksége van az egészséges működéshez. Voltál már olyan csöndben, hogy szinte már hallani vélted szíved dobogását? Vagy ijedtél már meg annyira, hogy úgy érezted a torkodban dobog a szíved? Ha a szívedre teszed a kezed, mit érzel? Lassan, ütemesen, szüntelenül dobog. Ha ez a ritmus már elvész, leáll a szíved és meghalsz. Túl sok olyan szervünk van, ami életben tart, de egy pillanat alatt meg is ölhet. Ez nem irónikus? Életet ad és a halálba küld. De ez mind csak orvosi szempontból. Vesztettél már el valakit a családodból? A barátaid közül? Mit éreztél akkor? Hogy majd meg szakad a szíved. Annyira fáj az illető hiánya, hogy a szíved már szinte belefájdul. Tudományosan ilyen nem létezik. Ezt mind az agyunk szimulálja. Becsap minket, saját testünk becsap minket önző módon. És voltál már szerelmes? Mikor meglátod az illetőt. Képzeld el: mint a filmekben: minden megszűnik körülötted, akár egy lassított felvétel; csak őt látod, csakis őt, ahogy lazán sétál, beletúr a hajába, szája sarkában megjelenő félmosollyal rád néz, miközben ajkai szétnyílnak és egy apró szót suttog: Szia. Már amikor megláttad őt, majd’ ki ugrott a szíved helyéről, úgy érezted, ha nem kapsz oda, menten kiugrik a helyéről. Az apró mosoly és köszönés pedig még tovább tetőzte a már amúgy is eufórikus érzést. Az ajkadba harapsz és utána fordulsz. Bolondos mosoly húzódik ajkaidon és pár betű hagyja el szádat: Szia, üdvözlöd te is, de mire feleszmélnél máris egy lányt tart a karjaiban. Egy barát? – fut gyorsan át szíveden. Mire agyad is beleszól: a barátnő, te bolond.
Minden tiszta. Az események visszatérnek normál kerékvágásba. Az emberek elhaladnak melletted, és ő sem jár már lassítva. Még mindig egy filmben vagy, egy horrorfilmben. Lassan lehajol hozzá és megcsókolja. A suli legmenőbb csaja volt az. Mégis mit hittél? – csap arcon ismét agyam. Mért kell ilyen durva lenned hozzá? – csitítja a szív. És a pillanat, amikor a valóság valósággá válik, a szív pedig összetörik apró darabokra. Apró szívdarabok hevernek mindenhol, mintha csak üvegből lenne. Majd lassan vérezni kezd darabokra tört szíved. Tudod, tudományosan ilyen sem létezik. Ha egy fiú/lány összetöri a szívedet és odakapsz kezeddel mellkasodhoz, még mindig érzed őt. Ott van a szíved, sértetlenül. Dolgozik, mint eddig: eljuttatja a vért az egész testedbe. Ugyanúgy dobog: lassan, ütemesen, szüntelenül. Mi lesz most? – teszed fel magadnak a kérdést. Továbblépsz, elfelejted és keresel valaki mást vagy összetörten száz darabos zsepivel a szobádban szomorú szerelmes dalokat hallgatsz, sírdogálva. Ezt majd te eldöntöd. Én a harmadikat választottam. Öltem.”
