Véletlen

2. Véletlen

"Though I came here through a certain confidence
And belief in myself,
What awaited me was a different kind of reality."

* * *

Chaeyeon sosem volt az a fajta lány, akinek meg lehet mondani, mit csináljon. Ezt Taehyung is pontosan tudta, csaképp a külön töltött évek alatt eléggé elszokott attól, hogy milyen is a húgával együtt lakni.

Eleinte minden rendben volt, azonban az első két hét után, amikor már Chae-nek is elindult az oktatás az akadémián, és mindketten egyre fáradtabbak lettek, már nehezebben viselték el egymás hülyeségeit. Tae teljesen kiakadt, mert Chae nem nagyon szerette rendben hagyni a cipőit, és rendszeresen szanaszét hevertek az előszobában. Chae pedig azt nem tudta elviselni, hogy Tae mindig a lehetetlenségig halogatta a mosogatást, és sokszor hegyekben álltak a mosatlan edények, amíg Chae be nem pakolt a gépbe, mert végképp megunta, hogy arra várjon, hogy a fiú mikor rak rendet maga után végre. Sorozatban összevesztek, aminek a vége általában az lett, hogy Chae dühtől könnyes szemekkel elviharzott, és órákig gyalogolt az utcákon.

Ez ma sem történt másképpen. A heti egy-két veszekedés helyett ezen a héten már negyedjére kaptak össze. Most pont Chae volt a hibás, ezért is volt dühös. Sosem szerette, amikor Tae-nek igaza volt, és nehezen viselte a bátyja őszinteségét. Tudta, hogy nem helyes, de mégsem tudott túllépni a sértettségén. Utoljára még Tae fejéhez vágta, hogy holnap átköltözik a másik lakásba, mert egyedül akar lakni, aztán elviharzott, hangosan bevágva maga után az ajtót. Tae szitkozódva sietett ki a nappaliba, és a húga után vágott egy fakanalat, amivel éppen főzött, de az eszköz csak a bevágódott ajtónak csapódott, majd leesett a földre.

- A rohadt életbe, Chaeyeon! - kiabálta a csukott ajtónak. - Gyere vissza, és takarítsd össze a mocskodat!

Odarohant az ajtóhoz, és feltépte, de az utcán már nem volt senki. Tae morogva és enhye gyomorgörccsel vette tudomásul, hogy sötétedik, és a húga megint felszívódott - feltehetőleg órákra. Elhúzta a száját, és tehetetlenül becsukta az ajtót. Csak remélni tudta, hogy Chae rendben lesz. Gondolt rá, hogy utána megy és megkeresi, de attól tartott, hogy akkor Chae csak még messzebb futna. Különben is... Mindig hazajött néhány óra után. Nem lesz baja, nyugtatta magát. De pár perc múlva mégis otthagyta a főzést, és előhalászta a telefonját.

- Ha azt akarod, hogy menjek haza, mert szerinted gyerekes vagyok, akkor azonnal le is tehetjük - vette fel Chae köszönés nélkül. Tae igyekezett nem hangosan felsóhajtani a megkönnyebbüléstől, hogy hallja a hangját.

- Yeonie - kezdte, de a lány közbevágott.

- Ó, szóval most megint van nevem? - kérdezte felháborodottan, és Tae szinte látta maga előtt, ahogy a lány szemöldöke a homlokára szalad. - Már nem egy rohadt boszorkány vagyok, aki megkeseríti az életedet, és bár maradt volna otthon? - Hangjából maró gúny áradt, és olyan élesen beszélt, hogy Tae-nek be kellett szívnia az ajkait, hogy nehogy felszisszenjen vagy visszaszóljon valamit.

- Bocsánat - mondta, mire Chae elnémult. - Sajnálom, hogy kiabáltam veled, és olyan dolgokat mondtam, amiket egyáltalán nem gondoltam komolyan. Nekem is fáj, hogy folyton veszekszünk. Gyere haza, kérlek, és beszéljük meg normálisan, jó?

Csend. Tae beharapott ajakkal, hevesen dobogó szívvel várta, hogy Chae megszólaljon, de a lány egyszerűen csak kinyomta a telefont. Tae döbbenten hallgatta a szaggatott csipogást, ami jelezte, hogy a vonalat bontották, és kikerekedett szemekkel bámult maga elé. Nem hiszem el. Ezt nem gondolhatod komolyan, Yeonie.

* * *

Chae a fejét rázva, és mélyet sóhajtva nyomta ki a telefont, és a farzsebébe süllyesztette, miközben tovább gyalogolt az egyre sötétebb utcákon. Amikor kiért egy eléggé forgalmas, többsávos útra, átment a felüljárón, és bevette magát a háztömbök közé. Csak hagyta, hogy vigye a lába, és nem akart Tae-re, sem a hangjára gondolni. Arra a kétségbeesésre, amivel kérte, hogy menjen haza. Megérdemli. Nekem is fájt, nem csak neki. Megérdemli, ismételgette magában, de egyre kevésbé gondolta, hogy igaza van.