Véletlen

21. You are my universe

"You (you), you are (you are) my universe
And I (I) just want (just want) to put you first
And you (you), you are (you are) my universe
And you make my world light up inside."

* * *

Chae-nek a tüdejében rekedt a levegő, amikor Jungkook száját elhagyta a mondat.

- Barátnőm van.

Vér surrogott a fülében, kis híján elájult, és le kellett ülnie az egyik fotelbe, ami a backstage-ben állt. Meredten bámulta a képernyőt, és semmi más nem érdekelte. Semmi más nem jutott el a tudatáig, csak a tévé létezett. És a fiú, aki most leengedte a mikrofont.

Egy percre néma csend telepedett a tízezres tömegre. Chae visszafojtotta a lélegzetét.

Aztán kitört a káosz. Felbolydult az aréna. Őrjöngés futott végig a közönségen, az Army Bombok villogni kezdtek, és hevesen mozogtak, ahogy a gazdáik rázták őket. Mindenki ordított, sikított, sőt volt, aki fütyült is. Chae csak bámulta a képernyőt, és várta, mikor mutatja az operatőr megint Jungkookot.

Amikor ez megtörtént, élesen szívta be a levegőt. - Ne...

Jungkook szeme elvörösödött, és Chae tudta, hogy a könnyeivel küszködik. A mikrofont szorongatta, az ujjait morzsolgatta, és zavartan állt egyik lábáról a másikra. Jimin rögtön mellette termett, akit Jin és Taehyung követett szinte azonnal. Átölelték, körbezárták, biztatták. Vigasztalták. 

Aztán a többiek is odaértek, és míg Yoongi és Hobi belépett a csoportos ölelésbe, Namjoon a tomboló közönséghez fordult, akiket a biztonságiaknak kellett lenyugtatni, hogy ne döntsék fel a kordonokat, és a rács mögött maradjanak. Próbált szót érteni a rajongókkal, de mintha a falnak beszélt volna.

Chae a karfákat markolta, és legszívesebben azonnal kirohant volna a színpadra Jungkookhoz. Ott akart lenni mellette. Megnyugtatni, átölelni, biztosítani arról, hogy vele van, és nincs semmi baj.  Pedig hajaj... Nagyon is nagy baj volt. A közönség őrjöngött, a biztonságiak egyre többen kellettek a kordonokhoz, és az egész kezdett kicsúszni a menedzsment kezéből.

Chae vállait két erős kéz nyomta le, mielőtt a lány egyáltalán megmozdulhatott volna.

- Eszedbe se jusson - sziszegte a feje fölött egy hang.

Sejin. Chae nem nézett oda, anélkül is felismerte.

- Oda kell mennem - ellenkezett, de nem mozdult. Továbbra is a képernyőt bámulta, és tudta, hogy Sejin is azt nézi. - Szüksége van rám.

- Lehet, de nem most. - A kezek ott maradtak a vállán. - Most semmiképp sem mehetsz oda ki. Neked mennének. Hidd el, sokszor láttam már ilyet.

Chae egy helyben maradt, pedig legszívesebben azonnal Jungkookhoz rohant volna. De most csak a képernyőn keresztül nézhette, ahogy a bandatársai körében igyekszik megnyugodni. Az ajkait harapdálva nézte a fiú könnyes arcát, és a szíve hasadt meg érte.

Nem ezt érdemli. Egyikük sem. Ez az önzés, ez a vakság, ami az úgynevezett "rajongóktól" árad...

Chae megrázta a fejét, de Sejinnek igaza volt. Most nem mehet oda. Azzal csak rontana a helyzeten, és ezüsttálcán kínálná fel magát a közönségnek. Az utálatnak. A támadásnak. Úgyhogy nyugton maradt, és a száját rágva szurkolt magában a fiúknak, hogy tartsanak ki.

* * *

Az őrjöngés nem akart csillapodni. Tíz perce álltak a színpadon, a csoportos ölelésből kibontakozva, és nem tudták, mit csináljanak. Namjoon és Hobi felváltva próbálták lenyugtatni a közönséget, de nem sikerült nekik. A többiek körbevették Jungkookot. A maknae Taehyung és Jimin között állt, előtte pedig Jin és Yoongi álltak karba tett kezekkel. A tomboló embereket nézték, a villogó, vadul hullámzó tengert, ami körbevette őket, és ami alig negyedórával ezelőtt még velük együtt örült és énekelt. Akkor annyira boldogok voltak...