ESÉLYTELEN - Haikyuu ff.

Prológus

— Ő nem jött el —

A napsütéses idő kissé ellenszenvesnek tűnt azon a napon. Úgy érezted, hogy majd kicsattansz az adrenalintól, de mégis remegtél a félelemtől. A verejték a homlokodról idegesítően csepegett az orrod hegyéről, egyenesen a padlóra. A kezeidet a behajlított hol az egyiken fehér, hol a másikon fekete térdvédővel borított térdeiden pihentetted, és nagy levegőket vettél folyamatosan. Már nagyon fáradt voltál. Kissé kezdett az agyadra menni a lelátóról szóló hangos bíztatás, de próbáltál inkább erőt meríteni belőle. Jelenleg egyedül álltál a pályán. Nem volt merszed odasétálni az edző mellé, akit annyira tisztelsz, még akkor sem, ha már vagy huszadjára ordítja a nevedet a kispad felől. Annyira viszont nem foglalkoztál vele, túlságosan el voltál meredve a gondolataidban. A lehajtott fejed miatt nem sok mindent láttál környezetből, viszont mikor érzékelted, hogy a bíró lassacskán felédcammog azzal a hülye síppal a nyakában, sóhajtottál egy hatalmasat. Felemelkedtél, megtörölted a sós cseppekkel teli arcodat a pólóddal, nem törődve a higiéniával, és elindultál. A bíró csak nemes egyszerűséggel sarkon fordult, és mintha bólintott is volna egyet. Uzumaki-sensei heves mutogatásait ismét nem helyezted előtérbe, inkább a lelátót stírölted. Kerestél valakit. Valakit, aki nem jött el. Szinte egész végig, mióta betetted a lábad a csarnokba, csak őt kerested. Azonban mindig csalódtál. A legjobb haverja itt volt, és ez számodra inkább rosszabbul esett. Ha ő itt van, akkor ő miért nincs itt?! - tetted fel a kérdést magadban újból. Tudtad, hogy mindig együtt lógnak, majdhogynem együtt élnek, egy házban. És ezért nem értetted. Mérhetetlenül csalódott voltál, és nem csak a hiánya miatt, hanem azért is, mert tudtad, ennél már csak rosszabb lesz.

- Kispad!-üvöltötte az edző, egyenesen rád mutatva.

Ha most nem lenne benned számos más érzelem, akkor biztosan meglepődtél volna. A sensei mondhatni a pályafutásod alatt egyszer sem ültetett le, az egész meccset végignyomtad. Az egyetlen kivétel az volt, amikor eltörött a bal gyűrűs ujjad, a másik amikor fejbelőttek. Ahogyan eszedbe jutott a fájdalom, amit akkor átéltél, beleborsóddzott a hátad. Nagyon rossz volt.
A csapattársaid kérdően követték minden egyes léptedet, ahogyan közöttük elszlalomozva huppantál le kimerülten. Egy árva szót sem szóltak. Fogadni mersz, rettenetesen pánikba estek, főleg a barátnőd, a szőke butus kislány. Egyébként őt nagyon szeretted, jobban mint kéne, de néha ki nem állhattad, mert annyira együgyű volt. Viszont ezt sosem vallottad be neki.
Azt gondolják, most minden reménynek annyi. Vesztettek. Hisz nélkülem mit érnek?! Semmit. - Utáltad, ha erről beszélgettek az öltözőben. Sőt, némelyikük teljesen lepipálna engem, ha akarná! Nem értem mire fel ez a nagy önbizalomhiány!
A menedzser - jobban mondva az edző fiatal párja, felesége - kedvesen odanyújtott egy tiszta fehér törölközőt. Elfogadtad, és megtörölted az arcod. Jól esett, bár rettentően száraz volt, jobban örültél volna, ha kis puha anyagot kaptál volna, de a suliban az már luxusnak számított. Aztán ezt egy kulacs váltotta fel. Nem szeretted ezt a kulacsot, mert először is, elég furcsa volt rajta a kupak, nehezen lehetett mindig visszazárni, és állandóan kifolyt egy kicsi a táskádba. A másik ok a színe, a többieké fehér volt, a tiéd pedig hihetetlenül világos kék, vagy türkíz, attól függ. Felsőbbrendűnek érezted tőle magad, ami rád nem jellemző. Hisz az összes csapattársadat egytől egyig imádtad, és egyenlőnek tartottad magad velük.

Eközben a meccs folytatódott. Tudtad mennyi volt az állás az időkérés előtt, és tudtad, azóta nem változott semmi. Vagyis változott, csak épp nem a jó irányba. De mégis, akaratod ellenére a táblára néztél. Nem lepődtél meg, az volt, amire számítottál. Az utolsó meccs a szezonban, és a csapat veszít. Rettentően pocsék érzés.