ESÉLYTELEN - Haikyuu ff.

Hetedik rész

— Szilánkok —

Két héttel később

"Majd még beszélünk."
Hát hogyne, Oikawa. Mást sem csinált az utóbbi időben, mint került. Újból. Legközelebb szóba sem állsz vele. Megérdemelné.
Végre lettek új cuccaid. Anyukádat semmi pénzért nem lehetett leállítani, névtelenül bejelentette, hogy neked bizony tönkretették a dolgaidat. Az osztályfőnök egyből nagy hűhót csapott. Mindenkire gyanúsan kacsintgatott, és mintha azóta folyton követne téged. Mintha csak lesből akarná elkapni a támadóidat. Bár nem járt eddig sok sikerrel. Yorizoráék meghúzták magukat, nem is mennek a közeledbe. Jól teszik!

Épp a tornaterem előtt sétáltál, amikor valaki olyan erősen nyitotta rád az ajtót, hogy azthitted itt a véged. Hangos koppanás, majd egy roppanás, hopp, ez valszeg' az orrod volt. Felnyögve nyúltál a fájó ponthoz. Szerencsére nem vérzett, csak iszonyúan lüktetett.

- Nehara...

- Huh?-képedtél el.-Sensei?!

- [Név]?!-hőkölt meg ő is.

- Sensei! Az orrom!-mordultál rá.

- Oh.. bocsánat.-mondta őszintén.-Mit keresel itt?-ez már nem volt annyira barátságos.

- Inkább ezt nekem kéne kérdeznem..-dünnyögtél.

A választ olyan halkan suttogta, hogy nem is értetted. Aztán egy "mi?!" kérdés után már hangosabban felelt.

- Keresem a régi csapatomat.

Tágra nyílt szemekkel pislogtál rá. Jól hallottad? A hónapokig eltűntnek hitt Uzumaki most itt áll előtted, s ismét a röplabdáról dumcsiztok, mintha semmi sem történt volna az utóbbi időben. Hah, nevetséges.

- Akkor.. sok szerencsét.-intettél kínosan, és kikerülted a férfit.

Úgy tettél, mintha roppant elfoglalt ember lennél jelenleg, szóval még egy fikarcnyi esélye se legyen utánad szólni, gyorsan írtál anyukádnak. Ő egy "indulok" címszóval lerázott, te pedig a fotocellás ajtón kivágtatva fújtad ki az eddig felgyülemlett feszültséget. Ez nagyon rossz volt.
"Csak nem ismét azt szeretnék majd, hogy a csapatba legyek?"-töprengtél. Azt leshetik! A sensei biztos nem tud most mihez kezdeni, mindjárt itt a meccs, neki meg nincsenek emberei. Gáz lehet.

Hirtelen Oikawa Tooru tűnt fel a láthatáron. Egyenesen feléd közeledett, meg is lepődtél, de miután szó nélkül csak elhaladt melletted, már teljesen pocséknak nyílvánítottad ezt a napot. Egyszerűen levegőnek nézett, újból. Mostanában máshoz nem nagyon értett.
Bár láttad a sötétkék sporttáskát az oldalán, ezek szerint edzésre jött. Ez mindent megmagyaráz, mit keres fél ötkor a suli előtt, pénteken.
Anyukád épp ebben a pillanatban villogtatott neked, majd megállt az iskola előtt. Gyök kettes sebességgel bepattantál előre, s máris padlógázzal süvítettetek haza.
Ha most nem lenne ez a helyzet, neked is edzésen kéne lenni. Persze nem a mai napon, hisz ma a fiúknak van, csak úgy általánosságban. Bár volt, hogy a fiúkkal is edzettél, nem is egyszer. Velük valahogyan jobban tudtál gyakorolni, na meg ott volt Iwaizumi, és a hősünk, Tooru.

- És akkor kérdeztem tőle, hogy "mennyi cukrot ettél a héten?", tudod, ilyen kis gügyögős hangon.-magyarázta.-Mire ő meg az édesanyja mögé bújt. Olyan kis édes kislány, látnod kellett volna!

Michio egyébként épp egy páciense gyerekéről mesélt. Így már érthetőbb, igaz?
Hevesen bólogatva, vagy hümmögve reagáltál anyukád beszédére, majd végre hazaértetek, és kezdődhetett a hétvége. Az az unalmasnál is unalmasabb, gyötrelmesen kínzó és eseménytelen hétvége. Éljen.