ESÉLYTELEN - Haikyuu ff.

Huszonegyedik rész

— Amikor mindenre fény derül —

- Beléd szerettem, [Név], és a mai napig, sőt, még ebben a pillanatban is ugyanazt érzem, mint akkor, amikor felismertem ezt az érzést. Szeretek benned mindent, amikor mosolyogsz, boldog vagy, például csak miattam. Amikor nevetsz, amikor becézgetsz, amikor hülyülünk egymással. Akkor is szeretlek, amikor haragszol rám, mert egy bunkó voltam, de olyan cuki vagy, amikor tombolsz. Akkor is szeretlek, ha te nem, és ezt most muszáj volt elmondanom, mert hallani szeretted volna.

Lefagytál.
Még mindig forrtál a dühtől, de mégis valahol ott belül boldog voltál.

Hogy tényleg szeretted-e Oikawa Toorut.
Tényleg. Őszintén.
Hiába volt egyszer így a kapcsolatotok, egyszer úgy.. az érzéseidnek nem tudtál parancsolni.
Minden magától történt, te pedig csak sodródtál az árral.

- Gyere, menjünk el innen.-javasolta rekedtes hangon.

Mint a filmekben, lecsapta a pénzt az asztalra, majd rád nézett egy "na mi lesz, nem indulunk?" pillantással.
Fura dolgok kavarogtak benned. Jó és rossz is. Mi lesz ezután? Elindítsad a végtelen de valahol és valamikor mégis véges hullámvasutat? Most akkor.. legyetek együtt? Úgy igazából?
"Nehéz elképzelni ezt az egészet.
Nem tudom mi lenne most a legjobb. Mire hallgassak? Az eszemre? Hogy ne indítsam el a lavinát, ami majd sokszor beterít bennünket, mert biztosan lesznek nézeteltéréseink. De ez ezzel jár, vagy nem? Vagy a szívemre hallgassak? Ami csak azt akarja, hogy együtt legyek vele, napos és erős időben is? Sírjunk és nevessünk együtt? Legyünk egy kapcsolatban?"

Kivágtattatok a cukrászdából, ahol olyan jó vattacukor illat volt.. de komolyan.
Tooru nem szólt, szokásához híven csak ment előre, még az úttesten is hanyagul nézett körbe, vagy nem is nézett, csak ment és ment. Megértél utána rohanni.
Nem, nem kezdtél el kérdezősködni, hisztizni, hogy most megint miért nem beszélitek meg. Ez a csend, ez mindenre gyógyír most. Mindketten egy pöppet kényelmetlenül érzitek magatokat, főleg a fiú, hisz épp most vallott be mindent. Szó szerint mindent.
"Fény derült mindenre. Tooru mindvégig szeretett, és én tényleg nem vettem észre.
Azért nem beszéltünk egy évig, mert szeretett? Ez egy kicsit túlzás, nem? Jó, oké, talán én is így tettem volna. De csak talán. És nem egy évig. Egy évig.. jesszus. De soknak tűnik. És az is volt."

- Khm.. [Név].

A fiú megállt egy mondhatni üres parkban. Ha lehet annak mondani. Egy hatalmas kör alakú füves rész a főút mellett, rengeteg virággal és fákkal. Nagyon szép, annyi szent.

- Tooru, én..

- Tudom.-vágta rá.

- H-hogy mi? Mit tudsz?-egy pillanatra kihagyott egy ütemet a szíved.

- Hogy te is szeretsz.-jelentette ki.

"Tessék..?"

- Tessék?-kérdezted hangosabban, egy kicsit ingerülten.

- Vagyis.. mi?-illetődött meg.-Ooohh.. én.. én azt.. vagyis.. baszki. Elrontottam a pillanatot.-nevetett kínjában.

Eközben a virágos kert közepette egy kisebb szökőkút kezdett el beindulni. Teljesen idilli volt.

Csak nevetni tudtál.
Úgy tényleg, őszintén. Az a megrémült és kétségbeesett arc.. mindent megért.

- Ne nevess..-forgatta a szemeit dacosan.-És ne tagadd! Tudom, hogy fülig belém szerettél.

- Ooh, na persze!-kacagtál.

- Egy ilyen jóképű sráccal nem mindennap lehet találkozni.-húzta ki magát.