Miért pont én?

12. Rész

Mábel

Alig vártam, hogy végre találozzak a családommal és végül, arra érek haza, hogy itt van anyám szeretője? Komolyan? Ha nem tudnám azt mondanám, hogy ez egy szappanopera, de lehet ez még izgalmasabb is. Komolyan mondom néha az ember nem is gondolná, hogy minden családban vannak drámák, pedig nagyon sok van, ha még nem tapasztaltad meg akkor megfogod. Annyi hazugság, titok, nehézség és fájdalom van egy családban, hogy szerintem egy forgatókönnyvíró még nem készített ilyen hosszú filmet. A filmekben, sorozatokban is néha még a drámai jelenetek is semmik a család okozta meglepetésekhez.

- Mábel, ne nézz így, légyszíves!- Amennyire hiányzott a hangja most annyira nem akarom hallani a magyarázatát. Nem érdekel. Jobb is, hogy nem szóltam neki, hogy mikor érkezem, mert akkor nem látom ezt.

- Hol van a húgom?- Csak ennyit kérdeztem és mély tekinettel néztem szemében. Ezt a tekintetett sose felejti majd el. Nem mondott semmit csak megölelt és ilyenkor néha elfog az undor, mert valószínű, hogy most szálltak ki az ágyból és úgy ölelt meg. Az anyám és szeretem, de ezek a húzásai néha már idegesítőek és lényegtelenek. Hiányzott, de ő azzal nem tisztelt meg, hogy legalább a lakásunkba nem hozza azt a szemetet, de megtette és nem először.- Hol van Bella?

- Elvitték a Monáék a boltba és a játszótérre.

- Ooo....értem, legalább kiélveztétek az időd? Jaj, de hülye vagyok, hisz most zavartunk meg titeket, kérlek bocsássatok meg nekünk és gyorsan menjetek vissza folytatni, addig míg megnem jön a húgom.

- Ne beszélj így velem! 18 éves vagy és ideje lenne most már megválogatni a szavaidat.

- Anyádnak igaza van Mábel!- Mit szól ez bele? Undorító féreg.

- Hozzád senki sem szólt!- Kiakadtam és ráförmedtem. Még jóhogy Nicolas ott volt, nem tudom mi lett volna velem, ha ő nincs. Anyuhoz fordultam és ezt a kérdést neki szegeztem. - Emlékszel még három éve ezelőtt miben egyeztünk meg?- Kérdőn nézett rám és persze, hogy nem tudta.- Abban, hogy amedigg nem hozod ide addig itt lakom, de te ezt megszegted így nem maradok. Választanod kellett, hogy ő vagy én, és te választottál.

- Most már emlékszem, de egynőre én vagyok az anyád és nem kérhetsz engem számon! Megértetted? Te a lányom vagy én meg az anyád!

- Mégis te okoztad a legnagyobb fájdalmat számomra.

- Ne kezd, inkább mutass be a barátodnak- Ezek után még mutassam be? Ő miatta még mindig enyhe sokkos állapotban vagyok.

- Majd legközelebb, látom a hely és az idő nem alkalmas. Szólj amikor rá érsz.- Fogtuk a cuccainkat és elmentünk. Nicolas előtt olyan szinten szégyelltem magam, hogy még a szemében sem mertem nézni. Miközben mentünk le, bár én inkább rohantam, elsírtam magam, megint olyan fájdalmat éreztem, mint amikor elhagytuk aput. Életem legrosszabb és legkegyetlenebb emléke. Gyűlőlőm azt a napot és az utáni heteket, hónapokat és éveket. A családban soha senki nem kérdezte meg, hogy- hogy vagyok. Egyedül Monával tudtunk ilyenekről beszélni, mivel vele nagyon szoros a kapcsolatom. Csodálkoznak, hogy drogoztam és ittam? Nem kifogás, de rohadt sokat számít, hogy kibeszéld magadból, mert különben megemészt. Ha nem lettek volna a barátaim akkor tuti, hogy még most is ugyan azt tenném, mint régen a sötét időkben. Nem mondtam senkinek, de néha hiányzik a drog és rohadtul nehéz megállnom, hogy ne szerezzek. Utálom magam ezért, de nem szabad vissza essek, ezért tovább kell lépjek. Nehéz így élni, hogy valaminek a rabja vagy, ezt sose fogod megszokni csak eltűrőd. Szerintem a 18 évem alatt több fájdalmat, titkot és szenvedést éltem meg, míg más felnőt ember, mondjuk mindenkinek megvan a maga baja. Elég kemény múltam van és mindig ott van a nyomomban, de azon már nem változtathatok, viszont a jövőn igen.

Vissza érve a parkolóba nem bírtam tovább és elsírtam magam, annyira, de annyira dühös vagyok arra a csótányra, hogy legszívesebben rágyújtanám az egész helyet. Anyában pedig mélységesen csalódtam, mivel mindig védtem őt mindenkivel szemben erre kiderül, hogy ő sem ártatlan és ráadásul még hazug is. Most legszívesebben egyedül lennék, de már annyira hiányoztak a testvéreim, hogy alig várom, hogy lássam őket. A botránytól eltekintve a tesómékra kíváncsi vagyok. Nicolas próbált vígasztani, de én inkább mérges és dühös vagyok. A család annyi drámával és nehézséggel jár, hogy az valami fenomenális. Sokszor összepakolnék és itt hagynék mindent , de hát most tényleg hosszú ideig voltam távol, szóval örülök, ha látom a családomat.

Elmentünk a játszótérre, ahol valószínű lehettek a tesómék és oda mentünk. Ilyen hosszú idő után egy családcentrikus embernek ez a másfél hónap nagyon sok idő. Néztem a vidáman játszó húgomat, aki napról napra szebb és okosabb lesz. Számomra néha még most is hihetetlen, hogy láttam egy kisembert nőni, okosodni, mászni, beszélni, rajzolni és felnőni. 12 évesen lettem nagy tesó és bár nem teljesen úgy ahogy az szokványos lett volna, de én már az elején tudtam, hogy megvédem bárkitől, jobban szeretni fogom, mint bárkit és, hogy miért?! Mert ő a húgom. Mikor róla van szó elérzékenyülök mivel nekem ő jelenti a világot. Sokszor mentett meg úgy, hogy nem is tudott róla, elég volt a jelenléte, az hogy tudtam, hogy van és hogy mennyire szeret engem. Nem mindig játszottam vele és nem mindig úgy viselkedtem vele, mint ahogy azt megérdemelte volna, de én mindig szeretni fogom őt és remélem ő is engem. Tinédzser voltam és lázadó, nagyon sok minden akkor tört össze bennem és nem úgy viselkedtem a családommal, mint ahogy kellett volna, de ilyen ez a tini kor. Rengeteg csalódást és fájdalmat adott a családom, de egyben ők jelentik számomra a mindent. Ha őket bántják akkor engem bántanak és akkor azaz ember nem éli meg a holnapi napot. Szerintem nagyon fontos a család és ő általuk lesztek erősek és kitartóak. Szeresd őket, hisz titkon ők is szeretnek téged.

Oda mentünk a tesómékhoz és a kishúgom nagy mosollyal az arcán futott felém és én a magasba emelve szorosan magamhoz öleltem.

- Úgy hiányoztál!- Sírta el magát Bella és szorosan hozzám bújt.

- Te is pöttöm!- Könnybe lábadt szemekkel néztem rá és láttam a szemeiben, az ártatlanság és a szeretetet. Végül megöleltem a tesómékat és az unokaöccsémet.

Ezer annyi kérdést tettek fel és kíváncsiak voltak, hogy milyen volt ez az egy hónap. Sok mindent kihagytam belőle, amiről nem kell tudniuk, de sok jó emlékem volt. Például mikor először láttam a tengert. Mutattunk képeket és ők is elszeretnének jönni majd egyszer, ha lehetőségük adódik rá. Órák hossza beszéltünk amikor is már besötétedett és úgy döntöttünk, hogy haza megyünk. Bellát haza vittük majd Monáék, Lizáék és mi is elmentünk, de annyira mérges voltam anyára, hogy nem szerettem volna otthon aludni, ezért erre az estére kivettünk egy szobát és majd reggel indulunk apuékhoz.

- Jól vagy?- Óvatosan a megölelt és rám nézett.- Szeretnél róla beszélni?

- Nem, még nem!- Bológatott és szorosan magához húzott. Sírtam, sírtam és sírtam, amíg már a lelkemet is kisírtam és utána már sokkal jobban éreztem magam és hála Nicolasnak sokkal gyorsabban megnyugodtam.

Annyira durva, hogy pár pillanat is elég ahhoz, hogy minden megváltozzon és teljesen más életünk legyen.

Ha belegondolunk, hogy életünkben hányszor sírtunk és néha lényegtelen dolgokon, vagy arra, hogy mennyit szomorkodtunk egy fiú vagy egy lány miatt, vagy hogy hányszor felidegesítettük magunkat a semmi miatt, az már valami. És még hol a vége?

Dibrisz