Alfa | 𝔹𝕖𝕗𝕖𝕛𝕖𝕫𝕖𝕥𝕥

Part4

Azt hittem, mindjárt elalszom. Otthon, Michigane-ben kezdtem a napot, mint szokásosan. Viszont pár óra alatt, az egész életem megváltozott. Most Manhattan-ben voltam, bezárva egy toronyban, mint Aranyhaj. Azzal a különbséggel, hogy én akármikor távozhatnék. Csak az önfejűség, kíváncsiság és a szükség, hogy valaki gondoskodjon a családom többi tagjáról, tartottak itt. Mosolyogtam saját magamon. Szőke voltam, de nem volt olyan hosszú hajam. Tehát mégsem voltam teljesen Aranyhaj, de toronyban voltam. És az öreg mesékben, sok torony létezett.
Miért volt ez mese? És ha az volt, akkor nem volt benne hercegnő? És az én udvarlóm? Az én védelmezőm? Ki volt ő? Az én hercegem? Lehetne.
Lehet, hogy egy európai származású nemes volt, némelyik európai országokban, még mindig éltek nemesek. Tényleg olyan szokásai voltak, mint az arisztokratáknak. Választékos beszéd, lélegzetnyi formalitás magán és intim helyzetekben is, elegáns szokások. Az elegancia csak úgy sütött belőle. Biztos magasan iskolázott és gazdag is volt. Az volt az érzésem, hogy egy előkelő, gazdag osztályból való. Biztos nem volt egy haszonszerző, milliárdos, ingatlan ügynök. Gazdagságba született, de valami azt sugallta, hogy ő sem tétlenkedett. Eliza esete is erről vallott.
Nem hinném, hogy mindjárt az elején, sok mindent el akart árulni magáról, de ez a történet elég sokat elmondott róla.

Igyekeztem elaludni, de nem ment. Az én szobámban nem volt óra, nem tudtam megtippelni az időt. Valahol a táskámban volt a telefonom, de lemerült, és őszintén szólva, mindegy volt, mennyi az idő. Tisztában voltam vele, hogy késő van és ez volt minden. Harris, körülbelül délután négy órakor jött értem. Éppen csak haza értem Outback-ból, a műszakomból és lemostam magamról az éttermi szagokat. Körülbelül négy vagy öt óra telt el, amíg ebbe a palotába érkeztünk. Aztán újabb óra telt el a vacsoráig. Talán, éjfél körül járhatott az idő. A vacsora sokáig tartott. Kiélveztünk minden falatot. Sokáig hallgattunk, nem fecsegtünk felesleges dolgokról. Ezeknek a csendes pillanatoknak zavarba ejtőnek kellettek volna lenni, de nem voltak azok.

Nem szívesen fecsegtem sületlenségeket. Sok első randin voltam már életemben, amik sehová sem vezettek csak azért, mert nem érdekeltek az üres fecsegések. A hülye fociról. Tojtam rá. Lions vesztett, veszít és mindig is veszíteni fog. Tojtam a részvényekre is. Mindegy volt, hogy melyik növekedett tíz ponttal és melyik csökkent öttel. Mit számított, ha figyelembe vesszük az egész univerzumot? Ha nem fogott meg a beszélgetés, szartam a többire is. Felálltam a vacsora közben és azt mondtam: – Köszönöm a próbálkozást, de ez nem fog működni. – Inkább ettem egyedül és nyugalomban, mint valami hülye beszélgetés közben. Az én titokzatos világos hajú férfim, talán ugyanilyen volt. Nem beszélt, csak mikor valami fontosat akart mondani és ez imponált rajta.

Nem csoda, hogy nem tudtam elaludni. Az agyam lázasan zakatolt, a gondolataim egyikről a másikra ugráltak, mint a lepke, amely egyik virágról a másikra száll.
Elgondolkodtam azon a röpke pillantáson, arról a férfiról.
Százkilencven centi lehetett, vagy még több. Majdnem hangtalanul közlekedett, a léptei könnyűek és gyorsak voltak. A sarok mögül figyeltem őt, a magassága ellenére is könnyedén járt. Szikár és izmos, de nem nagydarab. De ez csak az én benyomásom volt, a megpillantása alapján.

Ez is hatást gyakorolt rám. Nem szerettem az izompacsirtákat, nagy bicepszekkel és nagyobb mellizmokkal, mint az én melleim. Apropó, nem voltak kis melleim. Ha egy férfi olyan izmos volt, biztos az egész napját az edzőteremben töltötte. Olyan formában tartani magát, biztos sok időt igényel. Rendben, de én olyan férfira vágyom, akinek lenne rám ideje. Ha napi három vagy négy órát edzőteremben tölt, akkor azt a három vagy négy órát, nem tudná nekem szentelni. Talán önző vagyok, de azt akarom, hogy az én pasim többet törődjön velem, mint a súlyok emelgetésével.
Ezen kívül, miért kell olyan hatalmasnak lenni? Szükségszerű, hogy egy férfi naponta kétszáz kilós dolgokat emelgessen? Biztosan nem. Mi az, ami kétszáz kiló, egy ember életében? Nem jutott semmi ilyesmi az eszembe.