Alfa | 𝔹𝕖𝕗𝕖𝕛𝕖𝕫𝕖𝕥𝕥

Part15

Egy hónap telt el. A fájdalom nem enyhült. Újra és újra átéltem minden Valentine-nal töltött pillanatot. Láttam őt az álmaimban. Nedves bugyival ébredtem, álmaim voltak Valentine érintéséről és emlékekről, amelyek nem érhettek fel azzal, amit a valóságban éreztem. Zsibbadtan feküdtem le; sírva ébredtem.

Így telt az egyik nap a másik után és még mindig hadakoztam magammal. Rosszul csináltam. Maradnom kellett volna. Azon kaptam magam, hogy már repülőjegyet akartam vásárolni New Yorkba, de az utolsó pillanatban leállítottam magam. Apu, Roth miatt halt meg. Az életem, kimondhatatlanul és visszavonhatatlanul, Roth kapzsi és erőszakos eljárása végett változott meg. Tönkretette az életemet. Éppen ezért lettem az a személy, aki vagyok. Gyorsan kellett felnőnöm, meg kellett tanulnom erősnek lenni. Ez számomra egy körforgás volt. Mint egy vég nélküli háború. Ha ő ezt nem tette volna meg, nem vesztettem volna el az apámat. Másrészt, a sorozatos események nélkül, amiket Roth az üzletkötések alatt tett, soha nem találkoztam volna vele. És bár meglehetősen elbaszott volt, a fejem és a szívem miatta, nem tudtam megbánni vagy sajnálni a vele töltött időmet.

És nem tudtam őt nem akarni. Nem tudtam abbahagyni a reménykedést, hogy némi mentség merül fel, hogy visszamehessek hozzá.
Azon kaptam magam, várom, hogy az ajtómon kopogtassanak, és ez a történet úgy fog végződni, mint Hollywoodban, amelyben a viharosan szexi hősöm, Valentine Roth jelenik meg az ajtóban. Eső áztatta volna és könyörögne, hogy fogadjam őt vissza, és természetesen én megkönnyebbülten zokognám az „Igen!!“-t, majd a padlóra rogynánk és az izgalomtól kétségbeesetten szeretkeznénk.

Ez soha nem történne meg. Roth soha nem könyörögne. Én hagytam őt el. Bolond voltam, hogy elmenekültem tőle? Igen. Egy reménytelen barom. De nem tudtam magam túltenni azon, amit nekem mondott. Nem tudtam leellenőrizni Roth állítása valóságát, de a lelkem mélyén meg voltam győződve arról, hogy az igazságot mondta. Ami persze egy következő kérdés, hogy miért mindjárt a legelején mondta ezt el.
Erre az egyetlen válasz az volt, hogy őszinte akart hozzám lenni, a következmények nem számítottak.
Miután megérkeztem Laylához, három napig henteregtem, majd Layla másik hálószobájába kipakoltam a bőröndjeim, felkeltem, felöltözködtem és elkezdtem állás után vadászni. Utolért az, amit az iskolában elszalasztottam, rettenetesnek, szörnyen hétköznapinak és feleslegesnek éreztem magam. Találtam egy munkát, mint recepciós egy ipari parkban.

Nem voltam benne biztos, hogy mivel is foglalkoznak, de 11 dollár és 50 centet fizettek óránként azért, hogy a telefonokra válaszoljak és leveleket iktassak be, és ez elterelte a figyelmem Valentine-ról.
Oké, nem teljesen, nem.
Hétről-hétre rá gondoltam, mikor már trilliónyi alkalommal ugyanazt a kibaszott papírt töltöttem ki, mikor már billiónyi alkalommal pontosan ugyanolyan kibaszott telefonhívásokra válaszoltam. Zuhanyzás alatt is ő járt a fejemben, és ráadásul megérintettem magam, miközben rá gondoltam. Az ujjaim viszont nem tudták felélénkíteni a fizikai emléket, mikor Valentine ujjai bennem voltak, miközben elérte, hogy remegjek és darabjaimra hulljak az érintésétől. Soha nem voltam egy mohó maszturbáló, és Roth még ezt is tönkretette nekem. Layla hagyta, hogy saját módom szerint döntsek. Soha nem siettetett, vagy lökött semmibe. Nem kérdeztem meg, hogy mit gondol, mit tegyek, vagy ő mit tenne, ha a helyemben lenne, és ő nem ajánlotta fel a tanácsait.
Ismét két független nők voltunk, szobatársak, legjobb barátnők, egymás egyetlen állandó társai voltunk, akik együtt lépkednek az élet rögös útjain.
Péntek este berúgtunk, szombaton ezt az irányvonalat folytattuk, amelyhez legalább három palack olcsó vörösborra, öt liter Rocky Road jégkrémre és egy zacskó Ruffles burgonyasziromra volt szükségünk. És Rothról soha egy kukkot se hallottam.

Talán hat héttel azután, hogy Detroitba visszatértem, egy oaklandi nemzeti repülőtér jegykiadó pénztáránál találtam magam, és egy egyirányú repülőjegyet kértem La Guardia-ba. Berezeltem és hazamentem.
Az egy dolog, hogy nem tudtam, az épület hol van. Viszont nem volt se telefonszámom, se címem, semmim. Megpróbáltam elfelejteni. Próbáltam nem gondolni rá. Nem tudtam döntésre jutni, semmire nem tudtam rájönni. Figyelembe véve, hogy milyen keményen próbálkoztam, patthelyzetben voltam. Nem tudtam hozzá visszamenni, nem lehettem vele, nem tudtam rájönni, hogyan lehetne nélküle élni. Egy péntek este, két hónappal azután, hogy New York-ba visszatértem, gyorshajtásért bírságot kaptam. Két rossz pont és 175 dollárt. Következő hétfőn bementem a bíróságra kifizetni. Átadtam a büntetőcédulám és a bankkártyám. A hivatalnok egy túlsúlyos, középkorú nő volt, kopott szőke hajjal, megbámulta a cédulát, beírta a számot, majd érthetetlen arckifejezéssel rám nézett.
– Ki van fizetve – mondta.
– Mi van? – rosszallóan néztem rá. – Mit ért azon, hogy ki van fizetve?
– Ezt már kifizették. – Úgy látszik, ezzel akart távozásra bírni.
– Kicsoda?
Vállat vont.
– Nem tudom, drágám. A rendszer csak azt mutatja, hogy ki van fizetve. – Mögém nézett. – KÖVETKEZŐ!