Alfa | 𝔹𝕖𝕗𝕖𝕛𝕖𝕫𝕖𝕥𝕥

Part17

A kezem remegett, és a levél úgy lebegett benne, mint falevelek a szélben.

Az ajtó közvetlenül előttem volt. Kifakult zöld, ütött-kopott fém. Az ajtó mindkét oldalán megerősített keskeny biztonsági üveg. Olyan mocskos volt, hogy szinte átláthatatlan. Még én is alig láttam át rajta, és nem voltam biztos benne, hogy amit a másik oldalon láttam, elhihetem-e.
Hosszú, alacsony alakzat. Autó.
Lassan felálltam, a levél a lépcsőkön lévő kopott szőnyegre esett.
Tettem egy lépést lefelé, majd egy másodikat, harmadikat és végül negyediket. A hideg fémgömböt az öklömbe fogom. Habozok, ellentétes érzelmekkel viaskodtam, amik megállásra kényszerítettek.
Az ajtó mögöttem kinyílt.
- Key? Eltévedtél? Láttam az autód megállni, de nem jöttél fel... - Még Layla hangja sem tudott a transzból kizökkenteni, annak ellenére hallottam őt. Hallottam lépteit a lépcsőn, hallottam a papír suhogását, ahogy a levelet felvette. Pillanatok teltek el, talán amíg átfutotta.
- Szent szar. „A lelked szépsége is elvarázsol". Ki a fene mond ilyesmit?

Hallottam őt lejönni a lépcsőkön, majd megéreztem magam mellett. A kezem remegett. Megragadtam a kilincset, de az ajtót nem tudtam kinyitni.
- Roth - suttogtam. - Ezeket a dolgokat Valentine mondta nekem.
- A fenébe. Ez a legromantikusabb dolog, amit valaha hallottam. - Kinézett az ablakon.
- Az...? Az ő! Az a fickó! Harry! Ő kint. - Layla rémülten bámult rám.
- Csajszi, szeretlek. Te vagy a húgom, az egyetlen családom, aki számít. De, hogyha nem vonszolod ki a csinos fehér segged azon az ajtón, esküszöm a Jézusra, Máriára és az összes szentre, hogy ezt soha nem fogom neked megbocsátani.
- Úgy gondolod, hogy el kellene hozzá mennem?
Layla kezét a homlokomra rakta, mintha a lázam ellenőrizné.
- Kyrie.
Bébi. Belehabarodott a lelked szépségébe. Persze, hogy el kell hozzá menned. Bolond lennél, ha nem.

Kinyitotta az ajtót és kilökött rajta. Kénytelen voltam a legjobb barátnőm mellett a hosszú, fehér Bentley limuzinhoz sétálni. Odaintett Harris-nak.
- Hé, itt, Harry. Kissé ideges.
Harris a homlokát ráncolta. - St. Claire kisasszony. Campari kisasszony
.
Layla egyenesen az anyósülés ajtajához vezetett. Harris alig ért oda, hogy kinyissa nekünk.
- Campari kisasszony, nem hiszem, hogy kellene...
- Semmi baj, Harry. Csak látni szeretném a csajszim beülni.
- A nevem Harris.
Layla tetőtől talpig végigmérte őt.
- Hát persze. - Arcom a kezeibe vette, megszorította az orcáim. - Ez az, amit akarsz. Adj esélyt magadnak.

Egy hosszú pillanatig Layla szemeibe bámultam, majd egy ölelésre magamhoz húztam.
- Mi lenne velem nélküled, Layla?
- Tényleg nem tudom, de az jó, ha még nem jöttél rá, nem? - Layla még egyszer megszorított, majd eltolt magától. - Most menj. Még mielőtt fejbe verlek és elfoglalom a helyed, te szerencsés szuka.

Megnyaltam az ajkam, tétováztam még, mert tudtam, hogy ha beszállok az autóba, minden újra megváltozik. Vagyis... már megváltozott.
Egy kissé hosszú ideig tartott, hogy rájöjjek. De tényleg nem volt más választásom.
Megragadtam Layla kezét.
- Kösz.
Ezúttal nem tett szarkasztikus megjegyzést. Csak rám mosolygott és bólintott.
Röviden Harris szemeibe néztem, melyekben megkönnyebbülést láttam. - St. Claire kisasszony. Örülök, hogy látom - felém biccentett.
Nem tudtam, erre mit mondjak, úgyhogy olyan kitartóan mosolyogtam rá, ahogy csak tudtam. Nem tudtam, mi történik. Tényleg Roth van az autóban? Vagy egy másik titokzatos utazásra visznek, ki tudja, hova?

Majdnem szeptember vége volt és eszembe jutott, azt mondta, szeptembertől novemberig utazgat. Végül minden, amit tehettem, az volt, hogy lehajtottam a fejemet és a lágy krémszínű bőrre csúsztam. Őszintén szólva, nem számítottam Rothra. Mégis ott volt, a limuzin túlsó végében, lélegzetelállítóan, khaki színű nadrágban és zöld Hanley ingben, az ujjai könyékig feltűrve, mellkasán és széles karjain a szövet megfeszülve.
- Valentine... - leheltem. A mellkasom összeszorult, a tüdőm nem volt hajlandó rendesen működni, szívem úgy dobogott, mint egy törzsi dob.
Szemem sarkából Laylát láttam meg, ahogy belesett és Valentine-ra pillantott.
- Szent szar. Igazad volt, Key. - Megcsípte az arcom, majd Valentine-ra kacsintott. - Ne aggódj, szépségem. Tudok titkot tartani. - Mielőtt elment, Roth levelét az ölembe tette.

Roth néhány másodpercig nem mozdult. Az ajtó becsukódott, majd meghallottam a sofőr ajtaját kinyílni és becsukódni. A motor finoman felmorajlott, az autó mozgását alig érzékeltem. Szemei olyanok voltak, mint az ég, kékek és halványak, de tartózkodóak.
Közel öt percig egyikünk se beszélt.
Végül nem bírtam tovább és felemeltem a levelet.
- Amit itt írtál... tényleg komolyan gondoltad?
A homlokát ráncolta.
- Persze.
- Azt mondtad... azt mondtad, hogy szeretsz engem. - Nem mertem félre nézni, nem mertem levegőt se venni.
- Azt. Kimondhatatlanul. - Ezt olyan lezseren mondta, mintha ez lenne a leglehetetlenebb, megmagyarázhatatlan dolog a világon. Mintha, amit hallottam, nem rázna meg.

Szemei melegen és intenzíven az enyéim fürkészték, oda-vissza jártak, kutattak, kerestek. Mégis, a testbeszéde kemény és zárkózott volt, karjait a mellkasa előtt összefonva, egyik lába a másikra rakva.
- Én nem... nem tudom, mit mondjak, mitévő legyek. - Igyekeztem mély lélegzetet venni, majd reszketve engedtem ki. - Én már... össze vagyok keveredve, Roth. Semminek sincs értelme. Nem tudom magam túltenni azon... ami történt. Amit nekem mondtál. Viszont rajtad sem tudom magam túltenni. - Elhallgattam, arra várva, hogy mondjon valamit.

- Folytasd - csak ennyit mondott.
Megköszörültem a torkom, levelet összehajtogattam és gyűrődések mentén ráérősen átcsúsztattam az ujjaim. - Van valami, amit talán el kellene mondanom. Valami, ami... ami igaz volt, mielőtt az apámról meséltél. - Tekintetét fogva tartottam, nem voltam hajlandó pislantani se.
- Szeretlek.
Nagyot sóhajtott.
- Szeretsz.
Bólintottam.
- Igen. De én... nem tudom, ezzel az egésszel hogyan birkózzak meg. Elvesztettem az apámat, mert... miattad. Tudom, hogy baleset volt, és mindent elhiszek, amit nekem mondtál. De én még mindig... össze vagyok zavarodva. Egy kicsit dühös is, azt hiszem. Úgy értem, küzdöttem. Szenvedtem, Roth. Egyedül, rémülten, éppen hogy boldogultam. Próbáltam felnőtt lenni, amikor tudatlan főiskolai lány voltam, lerészegedtem a diáklány egyesület tagjaival és kretén srácokkal jöttem össze. De mindez nem változtat azon, hogyan érzek irántad. - Félretettem a levelet. - Újra és újra ezen gondolkodom. És az egyetlen levont következtetés az, hogy... hozzád tartozom. Csak azt nem tudom, merre tartunk. Én... nem tudom, hogyan oldjam ezt meg. Szeretlek, Valentine. Tényleg. Szeretnék veled lenni, csak nem tudom, hogy... hogy tudok e.

Roth pár hosszú pillanatig nem válaszolt. Végül az ülésen hozzám csúszott.
- Többé nem engedlek elmenni, Kyrie. Nem engedlek. A múltat nem tudom megváltoztatni. Megváltoztatnám, ha tudnám. Minden cent vagyonom odaadnék, ha ez azt jelentené, hogy megkímélhetlek a fájdalomtól, amit átéltél. De nem tehetem. Minden, amit tehetek, hogy adok egy ígéretet. - Hatásszünetet tartott, tekintetében érzelmek kavarogtak. Arcom a tenyereibe vette.
- Szeretlek. Ez nem az az ígéret, ez egy állítás. Az ígéret ez: minden tőlem telhetőt meg fogok tenni, hogy minden rendben legyen köztünk. Hogy ez működjön. A múltat nem tudom megváltoztatni, de meg tudom alakítani a jövőt. Meg tudom alakítani a jövőnket. Bárhogy fog kinézni, bármerre fog minket sodorni, mindig szeretni foglak és ott leszek neked. - Ajkai az enyéimmel találkoztak, gyengéden és mélyen megcsókolt.

Amikor szétváltunk, Roth szemeibe néztem és nem láttam mást, csak az őszinteséget. Igazság. Becsületesség. Sebezhetőség.
Az első találkozásunknál, szemeimen kendő volt. Nem tudtam, mi vár rám.

Ezúttal más volt. Ezúttal a szemeim nyitva voltak.

___________________________________

VÉGE