Csak veled

Néhány élettel később

Azami felcsatolta névtábláját és felvette maszkját. Egyre később tértek vissza emlékei, és pontosan tudta ez mit jelent. Kesztyűt is vett. Jó ideig nem született újra és most itt van. A huszonegyedik században. De sokszor visszasírta Gusut! Ott volt a legboldogabb. Egyikőjüket sem találta meg, mióta emlékezett. Talán ez fájt a legjobban. Védőruha, arcvédő és háló a cipőjére, készen volt. Orvos lett, ebben az életben. Magában kicsit nevetett, hiszen pont ő lett orvos. De mindennek oka van. Annak is, hogy életeket ment, az ereje nélkül és annak is, hogy nem találja sem szerelmét, sem barátait.

Remélem nem szúrtak el semmit a korábbi életeik alatt.

Telefonját rezgőre állította. Zsebre vágta és kilépett az öltözőből.

- Dr. Weilang! Újabb adag beteg érkezett. Egyelőre vizsgálatra várnak. Tünetek nincsenek, csak rendkívül idegesek.

- Értettem, Wenira nővér. A hármas izolációs részlegben vannak?

- Igen, doktornő.

- Köszönöm. Kezdjük meg a papírmunkát. Jöjjön velem.

- De doktornő. Muszáj pihennem.

Azami végignézett Wenirán. Arca kipirult, szemei lázasan csillogtak. Még a védőruhán keresztül is tisztán látta, hogy produkálja a betegség első tüneteit.

- Acer! Azonnal kísérje Wenira nővért az egészségügyi dolgozók elkülönítőjébe! Teszteket megkezdeni, nála.

- Doktornő én nem vagyok beteg....

- Én meg a plafonon járok! Ha nem beteg az nemsokára kiderül. Acer, vigye már!

Azami sietve elindult a hármas izolációs részleg felé. Első szoba, egy család. Két férfi és két gyermek. Nocsak. Ha valami jó van ebben a században az az, hogy elfogadják őket, hellyel közzel. Mennyivel egyszerűbb életet élhettek volna, ha már akkor is elfogadták volna őket. Azami megrázta magát. Majd otthon elfilozofálgat a múltról. Most nincs erre idő. Kopogott, várt egy kicsit, majd mikor úgy hallotta vége a mozgolódásnak benyitott. Ott voltak, ők. Wei Ying és Lan Zhan. Azami majdnem elsírta magát, ahogy meglátta őket. Hajuk most rövidre volt nyitva, de Lan Zhan világító mézszínű szemei és Wei Ying mosolya semmit sem kopott az évszázadok alatt. Azami arcán végig folyt egy könnycsepp.

- Minden rendben, doktornő?

- Igen, elnézést. Csak nagyon hasonlítanak valakikre, akiket régóta keresek. Elnézést. Felvenném az adataikat. Honnan érkeztek, meddig tartózkodtak ott, vannak-e tünetek és így tovább. Közben, míg egyikük tölti a papírokat, elkezdem levenni a vérüket az első tesztekhez.

- Majd én töltöm a papírokat, Ying. Add ide.

- Köszönöm, Zane. A gyerekektől, hogy fog vért venni?

- Megoldom, ügyes vagyok.

Azami előkészítette a tűket, az ampullákat és elkezdte.

- Nyomja bele az öklét a combomba. Ha fáj, nyomja erősebben, de semmiképp ne húzza el!

- Nem lesz ez kellemetlen önnek?

- Orvos vagyok, uram. Semmit sem tud tenni, amivel meglepne.

- Értem.

Ying grimasz nélkül engedte, hogy vért vegyen tőle, Zane még a papírokat töltötte. Ying idegesen toporgott.

A gyerekek következtek. Egy fiú ikerpár volt. Pont, mint annak idején

- Kérem, vigasztalja meg a másik gyermeket, addig mi itt ügyesek leszünk.

- Azt hiszem. – mondta a kisfiú. Azami ritkán használta az erejét, miközben a kórházban volt, de a gyerekek mindig kivételt képeztek. Főleg, hogy ereje is egyre csökkent, így már csak kisebb varázslatokra volt képes. Mint a ködre, mely elborítja a fiú fejét és nem érzi mi történik. Kívülről semmi sem érzékelhető, csak egy kultivátornak, akik ebben a világban már nem voltak vagy alig. Zane végzett a papírokkal, Azami pedig épp kioldotta a fiú kezét elszorító gumit. Ying még mindig a másik kisfiút nyugtatta. Azami felcímkézte az ampullákat és megkérte Zanet, hogy üljön le.